Szülők Szerdája - A tesó(k)

Az egyik legnagyobb félelme a második gyermeket váró szülőknek a testvérféltékenység. Akik a harmadik, vagy többedik gyermeküket várják, azok már egyszer megvívták ezt a csatát és tudják, hogy túlélhető, talán annyira nem félnek már tőle. De addig, amíg csak egy gyermeket szerettünk, óvtunk, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehet osztani ezt a szeretetet! Kétgyerekes szülőnek lenni egy újabb fokozat. Az első gyermeknél meg kell tanulni szülőnek lenni. A másodiknál ez már megy, ott más dolgokat kell megtanulni. Például az elengedést - bármilyen korú is az elsőszülött, el kell fogadni, hogy nélkülem kell néhány dolgot véghezvigyen, mert nem tudok mellette lenni, egy kisebbet kell pátyolgatnom. Azt hiszem, hogy a testvérféltékenység nagyban függ az elsőszülött mentalitásától, jellemétől is, de nagyon sokat tehetünk az elkerüléséért. Ha odafigyelünk a nagyra, ha hagyunk magunknak időt, amikor csak vele foglalkozunk, amikor a kicsi nyikkanására nem mi, hanem szülőtársunk, segítségünk mozdul, mert mi kizárólag a nagyra figyelünk most. Ha bevonjuk a kicsi körüli teendőkbe, hogy érezze, ő is fontos tagja a családnak, ráadásul egy új, segítő szerepben - egy olyan családnak, amelynek már a kicsi is része. Ha készítünk elő kis ajándéknak valókat, hogy látogatók esetén, ha elfelejtkeznének a nagyról (sajnos előfordul), akkor mi odacsempészhessük neki, nehogy azt gondolja, ezentúl csak a kicsi számít. És ami a legfontosabb, kicsi(k) és nagy(ok) szempontjából egyaránt: akármennyi gyermekünk lesz, mind külön személyiség, mind külön jellem. Nem szabad hasonlítani, hogy ki ilyen vagy olyan, nem szabad beléjük plántálni, hogy jobb vagy rosszabb, mint a másik. Merthogy nem azért szeretjük, mert hamarabb elindult, vagy ügyesebben eszik - hanem, mert a gyermekünk. Én szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a Fiúcska születése után szinte egyáltalán nem volt jelen semmiféle féltékenység. Pedig viszonylag kicsi, 2,5 év a korkülönbség. Ami szerintem segített, hogy így tudjuk megélni az első időket: - Sokat beszéltünk már a várandósság idején, hogy milyen jó lesz nekünk négyesben. Elmondtam, hogy néhány napig én pihenek a kórházban, a Leányzót viszont apa és a nagyszülők remekül fogják szórakoztatni és minden nap bejöhet meglátogatni engem. Mindig magamat jelöltem meg okként, aki miatt kórházban kell tartózkodnunk és hiányolnia kell majd engem, semmiképpen nem szerettem volna, ha a kistesóra haragszik, amiért még nem vagyok itthon. Erre a családot is megkértem. - A szülés után, a kórházi látogatásokkor mindig kértem a férjemet, hogy szóljon be a szobába, hogy megjöttek és én tudjak kimenni hozzájuk a folyosóra. Úgy gondolom, hogy ez a Leányzónak könnyebb volt így, hogy megjelent anya, úgy mint addig is - és nem egy picibabát tart a karjában, ahová őt akkor már fel sem lehet venni. Mindig együtt vonultunk be a szobába megnézni a kistesót, akit nagyon féltőn és óvón simogatott meg és tartott a kezében. - A kistesó hozott neki ajándékokat is. Nagy kedvence volt akkor a Leányzónak Micimackó és összes barátja. Tudtam venni kis pici figurákat, és minden látogatáskor ott volt egy-egy a kistesó kezében. Hát ezeknek nagyon örült. Hogy ilyen rendes tesója született, aki még Malackát is hoz. (Mostanában néha megkérdezi, hogy: "De anya, hogy hozta ezeket a plüssöket? Ott voltak a pocakodban?") Amikor hazajöttünk, egy szép könyvet is kapott tőle, állatosat - nagyon szerette. Szóval egy rendes tesó érkezett a családunkba. :-) - A Leányzó születése után anyukám nálunk volt 3-4 napot, most megkértem, hogy ne jöjjön. Csak hétvégén látogatóba. Tudom, hogy minden idegszálával azon lett volna, hogy a Leányzónak megkönnyítse a dolgát, mindig mesélt volna, meg játszott volna vele. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy négyen szeretnénk összeszokni, ahogy majd a kis életünket is éljük. Egyedül, segítség nélkül. Mert ha az első pár nap könnyebb is, mert van segítség, van aki foglalkozzon a nagyobb gyerekkel - utána úgyis magunkra maradunk. Egy "traumával" kevesebbet szerettünk volna. Nem kétszer kellett megszokni új helyzetet, csak egyszer. - A rokonokra nem panaszkodok, mert tényleg senki nem felejtkezett el arról, hogy két gyerekünk van és a nagyobbat is elhalmozták figyelemmel, nem csak a kicsinek prüntyögtek. - Nem akadtunk ki rajta, hogy a nagyobb szájába akarja venni a cumit (amit sosem használt addig), hogy meg akarja nézni a cumisüveget (ezt meg szerencsére a kicsinél nem kellett használni), hogy a csőrös pohárból is inni akar, sőt! még a pólyába is be akart feküdni. Bepólyáztam, lógott ki alul a lába, rájött, hogy kényelmetlen, és ennyi volt. A kiságyba is bemászhatott. Érdeklődve figyelte a szoptatást. Kérdeztem, hogy meg akarja-e kóstolni a tejcsit. Szerette volna. Kiskanálból megkínáltam, de nem ízlett neki. Ettől fogva ez sem volt olyan érdekes. A szoptatások összebújásából való kimaradását egyébként azzal oldottuk, hogy mindig mesét olvastam közben. Szépen elhelyezkedtünk, a kicsi, a nagy, a könyv és én és olvastunk meg szoptattam. Nem volt gond az alvással sem. Elfogadta, hogy a Fiúcska éjszaka is éhes, őt és apát zavarnánk ezzel, így külön alszunk. Szóval tényleg nagyon szépen ment az eleje. Könnyű nem volt - azt nem mondhatom. A legnehezebb tényleg az volt, hogy meg kellett szokni, hogy ketten vannak. Borzasztó lelkiismeret furdalásom volt az elején. Ha a Leányzóval foglalkoztam, akkor azon rágtam magam, hogy a Fiúcskának nem adhatom meg azt a kizárólagos figyelmet, amit a nővére megkapott. Ha a Fiúcskával voltam elfoglalva, akkor a Leányzótól elrabolt időn agonizáltam, hogy már nem tudok csupán csak rá figyelni. Ezen vagy két hétig forgattam magam, aztán rájöttem, hogy lelkiismeret furdalással nem lehet gyereket nevelni. Ez van, mi vállaltuk, szerettük volna, úgyhogy így kell a legjobban csinálni. Elhatároztam, hogy nem azon fogok rágódni, hogy kivel nem vagyok, hanem hogy akkor éppen kivel foglalkozom. És rá figyelek. Ezzel megnyugodtam, és sokkal könnyebb lett! Persze vannak hisztik, visítások azért, mert ketten vannak. De ezek inkább figyelemhiány miatt vannak. Ha elég időt tudunk szánni rájuk, akkor semmi gond nincs. Ha fáradtak vagyunk, idegesek, nyűgösek, pihennénk(???) és kikapcsolódnánk(???) és elvárnánk, hogy játszanak együtt szépen kettesben... nnna ilyenkor nem mindig jön össze. Olykor kiderül, hogy nem tesót, szülőt szeretnének. És ezzel azt hiszem, nincs semmi gond. Legtöbbször azért szépen eljátszanak együtt is. És ahogy a kicsi odakucorodik a nagy mellé, amikor az "olvas" és hallgatja a mesét, meg amikor a nagy próbálja terelgetni a kicsit, hogy jobban menjen valami... Hát ilyenkor nagyon irigylem a nagycsaládosokat!