2012. október 30., kedd

Őszi sapka - nem kimondottan őszi színekben

Hát ez van! Ősz ide vagy oda, én ebbe a fonalba szerelmesedtem bele.


Valami miatt nem tudom elfordítani a képet - bár ez a sapka lényegén nem változtat. :-)

Sosem kötöttem még zoknikötő tűvel, most ezt tűztem ki magam elé. Tudtam, hogy nehéz lesz, de márpedig én ezek után semmit nem fogok feladni, amit a fejembe veszek jelszóval nekikezdtem.

Hát... tényleg nagyon lassan haladt az eleje. De elkészült! És bár vannak fejlesztendő technikai elemek, de elégedett vagyok, mert jobb lett, mint amilyenre számítottam. És felvéve is tetszik.

Ezen sikereken felbuzdulva nekiállok az egyujjas kesztyűnek ugyanebből a fonalból.

2012. október 29., hétfő

Az indián nyár

utolsó pillanatait kaptuk el a múlt héten a Mátrában. Legalábbis az eheti időjárásból úgy tűnik. Egész nyáron nem jutottunk el sehová - egy nap strand képez kivételt csupán, illetve a nagyszülők, de az más kategória.
Úgyhogy nagyon vártuk, hogy kicsit kikapcsolódjunk, kilépjünk a hétköznapokból. A Leányzó már érti a kirándulást, úgyhogy leginkább talán ő várta.
Indulás előtt lehúztam velük négy napot egyedül, mert Apa vidéken volt. Ebben volt egy lázas este/éjszaka a Fiúcskával és most jött rá arra is, hogy lassan betölti a két évet így hát illő elkezdeni a hisztiket.
Elkezdte. Két nap is úgy sikerült a kirándulásunk, hogy mint a pacalt kellett hazahúznom, mert se jönni nem akart, se maradni, de még nem akarni sem akart. Hát.... pfffúúú, kemény időszaknak nézünk elébe. :-)
De hát min csodálkozom? Kemény akaratú ebben a családban mindenki.

Nnna, de elindultunk. Parádsasváron volt a szállásunk a Kristály apartmanban. Voltunk már itt vagy három éve, és akkor is pont olyan jó volt, mint most. Nem túlzás náluk a bababarát szó: tényleg minden van, ami pici babák, kisgyerekek biztonságos, jól felszerelt szállásához kell. A szó szoros értelmében elég csak a ruhákat vinni, mert kiskád, bili, wcszűkítő, vízhőmérő, játékok, műanyag evőeszköz, szóval minden van. Még pelus is, ha netán otthon hagytuk volna. Az udvari játékok is jók. Minden kisgyerekesnek csak ajánlani tudom őket!

És hogy mivel töltöttük az időnket:

Az odaúton megálltunk Tiszafürednél a holt Tiszánál és nézelődtünk kicsit:


Kicsit párás volt még a levegő, amikor a Kékesre értünk, így a tv torony teteje már a felhőkbe veszett:


A sípálya tetejéről sem volt olyan tiszta a kilátás, mint a legszebb időben, de azért az ősz megmutatta magát:


A Parádi Kastélykertben nagyon jót sétáltunk:


Sok vadvirág volt, úgyhogy csokrot is kötöttünk*:


Találtunk egy hatalmas levelet, ami adta magát vitorlának. Kis ág is volt árbócnak. Ekkor kezdtem kicsit aggódni, mert már beígértem, hogy hajót csinálunk, lesz, ami lesz... de honnan szedjek hajótestet?! A természet gondoskodó hatalma elém dobta azt a félig korhadt kis fadarabot, amibe bele tudtam szúrni az ágacskát, úgyhogy a legtökéletesebb kishajót tudtuk úsztatni. Legalábbis a gyerekek szemén így láttam.


A Sástói kilátónál sem volt verőfényes napsütés, szél is fújt erősen. De a Leányzón már tisztán látszik, hogy fejlődőben jelleme ami az akaraterőt illeti: felmentünk a tetejére. Pedig több, mint 200 lépcső, úgyhogy Apa és a Fiúcska csak ilyen picinek látszódtak:


A tóban kacsák is úszkáltak, akik szélsebesen csaptak le a sajtos stangli darabjaira. Volt két középkorú hölgy is a tóparton, akiknek nagyon tetszett az etetés. "Megkínáltam" őket is, ha etetni szeretnének. Aranyosak voltak, ahogy félig szégyenlősen elvették a sajtost, aztán pedig olyan gyermeki örömmel dobálták a kacsáknak. :-)


Elmentünk a Siroki várhoz is**:



Most újították fel, nagyon szép lett belül is:


Aztán hazaindultunk:



* Ez a virágcsokor tulajdonképpen Apának készült, aki ekkorra kicsit megfáradt a hisztiktől, akaratosságtól. Ezzel próbáltuk jobb kedvre deríteni. :-) Kicsit sikerült. :-)

** Az elején még úgy nézett ki, hogy a vár megtekintése Apára és a Leányzóra lesz bízva. A Fiúcska olyan hisztibe kezdett néhány lépéssel az indulás után, hogy jobbnak láttam az úton megállni vele és hagyni az erdőben ordítani, ahol talán kevesebb embert zavarunk vele, mint a várban. Elég sokáig bírta. :-( De utána tetszett neki a vár.





2012. október 28., vasárnap

2012. október 27., szombat

Játék Bergamottnál

Lassan itt az első hó! Legalábbis ezt jósolták az időtudorok. Ha valakinél késlekednek az első hópelyhek, Bergamottnál nyerhet magának egy-egy pelyhecskét.

2012. október 22., hétfő

Városi ősz

Persze, nem vitás, egy őszi erdővel nincs ami felvegye a versenyt! De nagyon nem szeretem, amikor annyira negatívan vélekednek a városi környezetről, hogy ott bizony aszfalton kívül nincs más. Esetleg a szmog. Vagy a hajléktalanok. Meg a szemét.

Hát... van ezekből is bőven - több, mint amit az ember szeme szívesen fogad. De azért meg lehet látni a szépet is.

Röpke délutáni sétánk alkalmával ütköztünk ezekbe a csodákba. Imádom az őszt!



















2012. október 10., szerda

Mammka kérésére

jöjjön egy közeli fotó a madáretetőről:



Az idő kicsit már kikezdte a fa részeket, de a funkcióját még rendesen betölti. Oldalt a kis "kukucskálót" egy kiszuperált műanyag vonalzóval oldotta meg Édesapám, így inkább csak a madaraknak van egy kicsit világosabb odabenn - látni nem nagyon lehet őket. Csak ahogy beröpülnek, kiröppenek, kicsit megállnak a nyílásnál.
Az alsó fiókot ki lehet húzni, és oda betankolni az eleséget. És jönnek is szorgosan. :-)

2012. október 5., péntek

Ó, ha cinke volnék...

mindenképpen ellátogatnék az erkélyünkre! :-) Kicsit tatarozásra szorul már ugyan az etető, de nagyon ízes benne a dióbél!



Korán van talán még őket etetni, de amikor meghallottam az első madárkát csevegni az erkélyen, rohantunk a gyerekekkel megcsodálni. Majd miután elröppent, feltöltöttem az etetőt, hátha lesz még kedve visszajönni. És jönnek. Ketten. Minden nap.
Már a gyerekek is megtanulták, hogy ilyenkor mozdulatlanná dermedünk, nehogy elijesszük. :-)


Amikor felhúzom magam és agyvérzést akarok kapni, mert bokáig áll a szemét a lakótelepen, alig van fűcsomó kutyagumi nélkül, amikor a felújítási sittet a villanyoszlop tövébe rakják, ahol egy hétig van lehetősége az utca népének szétforgatni, szélnek ereszteni, néha nem látom az alagút végét.
Aztán jönnek ezek a kis madárkák, vagy a mókus a parkban és akkor végre úgy érzem, nincs mindennek vége...

2012. október 3., szerda

Szülők Szerdája - A nagy veszteség

Azt hiszem, teljesen rendjén van az, hogy a tervezéskor fogalmunk sincs arról, hogy a fogamzások 65-70%-a vetéléssel végződik. Ennyire rossz statisztikai mutatónál nagy merészség lenne belevágni is egyáltalán.

És az is rendjén van, hogy sokan észre sem veszik, hogy elvetéltek, mert annyira korai szakaszban történik meg, amikor az anyuka még nem is tud a megfogant kis életről - megkésett menstruációnak tudja be a dolgot. Azt hiszem, ők a szerencsésebbek.

Mert aki egyszer már megörült annak a bizonyos két csíknak, annak iszonyatosan nagy veszteség egy elvesztett magzat.

Erről nem beszélünk. Erről ritkán beszélünk. Ezt a legtöbb nő úgy kezeli, mintha megbukott volna valamilyen vizsgán. Nem csupán nagy szomorúság, de olykor még szégyenérzet is társul hozzá, hogy mégsem voltam képes megbirkózni a feladattal. És sajnos sokan vannak, akiknek nem is egyszer van részük ebben a nagy gyászban.

Mielőtt anyává váltam volna, senkit nem ismertem, aki elvetélt volna. Mindenki boldogan hordta ki és szülte meg a babáját.
Aztán ahogy egyre több anyukával beszélek, talán még a fenti százaléknál is nagyobb arányban hallok ilyen történeteket. Persze nem az első, hanem a sokadik beszélgetésnél.

Most itt nem szeretnék az okokról  írni. Akinek szembesülnie kell ezzel a veszteséggel, az úgyis utánanéz. De egyébként is mindegy talán, mert aki kicsit is szeretettel várja a babáját, az meg fog tenni mindent, hogy a lehető legtöbb rizikófaktort (akár tudattalanul is) kizárja. Ami miatt mégis írok erről, csupán az ok, hogy a legtöbb szülő életében sajnos ott ez a tragédia.

Felkészülni egy ilyen szomorú eseményre nem hogy nem lehet, de nem is szabad! Hogy lehetne úgy boldogan, kiegyensúlyozottan várni egy Élet fejlődését, megszületését, hogy tele vagyunk aggodalommal? Azt nem szabad!

Aki viszont már veszített el egy magzatot, az pontosan tudja, hogy hasonló gyász ez is, mint amikor bármelyik szerettünket elveszítjük. És ez nem mindig megy egyedül, van, amikor segítséget kell kérni. Például itt.

Ennél a témánál sokkal nagyobb szerepet kéne vállalni a terhesgondozást végző védőnőknek! Nem kell ezekről a dolgokról beszélni azoknak a kismamáknak, akiket nem érint. Viszont akiknek szembesülni kell vele, azoknak jó lenne ha elmondanák, hogy nagyon nincsenek egyedül a fájdalmukkal, hogy sokaknak kell ezzel szembenézni. Talán csoportokat létrehozni, ahol ki lehetne beszélni ezeket a katasztrófákat. Mert mi, Nők, legtöbbször ilyenek vagyunk, hogy már az is segít, ha kibeszélem magamból. De mint fentebb írtam, erről az ember nem beszél mindenhol, mindenkinek. Ez általában nem képezi  a munkahelyi dumaparty tárgyát. Főleg, hogy legtöbbször egy még be nem jelentett várandósság szakad meg nagyon korán.







Az első magzatunkat 10 hetes korában mi is elveszítettük.


Akkora pofon volt az élettől, hogy akkor azt hittem, fel sem tudok állni. Nagyobb fájdalmam még soha nem volt. Azóta született két gyermekünk, de én még sokszor most is keresem az okát, hogy vajon miért kellett így történnie. Elfogadom már, de még mindig vágyom rá, hogy egyszer választ kapjak a kérdéseimre.
Mert Őt is pont úgy szerettem volna, mint ahogy az utána következőket szeretem. És ezért időnként mégiscsak előjön bennem a miért.