2012. február 29., szerda

Tavaszi szél...

Minden évszakban más és más díszítést szoktunk készíteni a bejárati ajtónkra, kicsit megtörve a tucatajtók egyhangúságát. Színt is viszünk kicsit a szürkeségbe, hangsúlyozzuk az idő múlását, kiélünk valamennyit szunnyadozó kreativitásunkból
.
A télit elfelejtettem lefotózni megsemmisítés előtt: vatelinből jégcsapformákat vágtam ki, azt ragasztottuk az ajtó tetejére. Az ajtóra pedig ezüst csillagokat készítettünk. Ez utóbbihoz alufóliát ragasztottunk fel rajzlapra és ebből vágtuk ki a csillag formákat.

Az idén nagyon meguntuk a telet. Szinte végig betegséggel telt az elmúlt két hónap. Vagy az egyik, vagy a másik gyerek volt beteg, de olyan is volt, hogy egyszerre. Emiatt meg a kemény mínuszok miatt jóval kevesebbet voltunk szabad levegőn, mint szerettük vagy mint kellett volna. Néha nehéz volt lefoglalni őket idebenn, és persze haladjunk a házimunkával is... nem volt egyszerű. Úgyhogy remélem a tegnapi hóesés a tél záróakkordja volt és holnap már rendesen napsütéssel indul a tavasz.

Nagy várakozásunkban már ma lecseréltük az ajtódíszt.




Tavasz: tavaly húsvéti nyulakat, csibéket, tojásokat rajzoltunk, festettünk és ragasztottunk az ajtóra. Idén viszont virágok után kiáltott a lelkünk.

Kék papírból esőcseppeket vágtunk ki. A virágok elkészítéséhez innen merítettem ötletet. A zöld virágformákat nem hajtogattuk meg, csak a színeseket. Fehér papírra felragasztottuk a zöld alapokat, mindegyik közepébe egy csöpp ragasztó és így került rá egy-egy színes papír virágocska. A hajtogatás miatt teljesen jó térbeli hatása van. Élőben szebb lett, mint a fotókon - lehet, hogy ez utóbbi tevékenységet meg kéne tanulnom.




Holnap még a gyerekszoba ablakában is lecseréljük a dekort. Oda gomba, esőcseppek, szivárvány a terv. Aztán rajtunk már nem múlik, hogy megérkezzen a tavasz.









Hogy tetszik?

2012. február 27., hétfő

Oscar díj

Ma szokás szerint minden tele van az Oscar díj átadással: a nyertesekkel, a ruhákkal, a reakciókkal.

E jeles alkalom kapcsán én is szeretném kihirdetni a saját díjazottamat. Egy kategóriában hirdettem versenyt ez pedig: A legtakarékosabb gyümölcs.

And the winner is... taaadaaammm: A CITROM!






Nnna, eddig a vicces rész. :-)

Komolyra fordítva a szót, tényleg nagyon szeretem a citromot, nemcsak az íze miatt, hanem mert egy darab citromot nagyon sok dologra lehet használni.

- Kezdem azzal, hogy teafőzésnél, mielőtt kettévágnám a facsaráshoz, jó alaposan megmosom. Rendesen dörzsölgetve, hogy a különféle ráfújt érésgyorsítókat, tartósítókat, mifenéket lehetőleg maradéktalanul eltávolítsam. (Vannak kételyeim, hogy mennyi szívódhat ezekből a héj alá, de hát a bolti citromreszeléket sem gondolnám, hogy biocitromból reszelik.)
És igen, ezután lereszelem a héját, ami kis tányérkán másnapra jól megszárad, így mehet a kis fém dobozkámba, majd innen a mindenféle sütikbe.

- Kifacsarom a levét, ez megy a teába.

- A maradék akár végezhetné a kukában is, de nem! Pont itt a lényeg, amiért díjazott lett a kis sárga gyümölcs. A kifacsart, héjától már megfosztott citromdarabot mélyebb edénykébe rakom, (egy csésze is tökéletes) és felöntöm vízzel. Beteszem a mikróba és addig pörgetem, hogy forrjon a víz. Nagyon jól leoldja a mindenféle zsíros szennyeződést a mikró belsejéről. Elég egy nedves szivaccsal áttörölni és patyolat a tisztaság. Plusz nagyon jó illat marad utána. Jobb, mint bármelyik súrolóval. És teljesen környezetbarát. (Nnna, jó, a mikró fogyaszt egy kis áramot. Bocs.)

- Aztán a mikróból kivett, kihűlt citromos löttyöt mosogatás után beleborítom a mosogatóba. A citromhéjjal jól átdörzsölöm és szépen eltűnnek a vízkő csöppöcskék, csíkok, mindennemű foltok. Tisztaság és illat marad itt is.

- És ekkor még mindig nem kell eldobni az ekkor már formáját vesztett kis héjat, mert még egy helyen kiváló szolgálatot tehet. Ez pedig a hely, ahová a király is gyaloghintón jár.
Igen-igen, a wc csészét belül átdörzsölve megint csak környezetbarát tisztítóhatást érhetünk el és még ide is jut egy kis illat.

Ugye, hogy a kis sárga megérdemli a díjat? :-)

2012. február 21., kedd

Farsang

A farsangi bulin már régen túl vagyunk, úgyhogy itt az ideje fényképekkel illusztrálni a jeles eseményt.

Az ötletelés, hogy mi legyen a jelmez a tigristől indult. Aztán nyuszi lett belőle. Majd tücsök és végül denevér. Ez utóbbi tartotta magát, úgyhogy ennek a végére tettük a pontot.
Őszinte leszek: kicsit, de tényleg csak nagyon kicsit próbálkoztam, hátha valami lányosabb dolgot sikerül választani, de a leányzó hajthatatlan volt. És ennek azért nagyon örültem! Meg annak is, hogy van fantáziája. (Egyébként gőzöm sincs, honnan pont a denevér. Nem kedvenc állatkánk, nem néztünk ilyen mesét, nagyjából annyit találkozunk vele könyvekben, mint pl. a jegesmedvével. Ez utóbbi mégsem merült fel jelmez-alapanyagként.)



Azt gondoltam, hogy a lányos szekcióban talán mi leszünk az egyetlenek, akik nem habos-babosban vonulunk be, és igazam lett. Minden kislány királynő, hercegnő, sellőlány, tündérlány, angyallány, valamilány lett. És még tovább örültem, hogy az én lányom még ekkor sem gondolta meg magát, hogy jajjnekemisilyet!

Abban azért reménykedtem, hogy nem én leszek az egyetlen anyuka, aki jelmezvarrással bíbelődik. De ebben megint csalódtam.
Két év tapasztalatai után le lehet már vonni a tanulságot, hogy maradi vagyok?
Vagy csak úgy érzem, hogy nincs sok időm, és közben mégiscsak van?
Mindenkin vásárolt, turis vagy nagykékáruházas jelmez volt. Tényleg ennyire nem lenne esténként idő egy kis szabásra-varrásra-rajzolásra? Vagy csak én gondolom azt, hogy a farsangi beöltözésben nem csak az a jó, hogy belebújhatok valami, valaki másnak a fizimiskájába, hanem a legjobb része talán a közös készülődés? Az ötletelés, az anyagok előkeresése, beszerzése, összebarkácsolása?

Mindenesetre bevállalom, és szeretnék maradi maradni jövőre is, mert számomra fontos, hogy a gyerekeimnek ezzel is kimutassam odafigyelésemet, szeretetemet, hogy készítgetek nekik valamit. Szerintem ez valahogy olyan, mint a főzés. Jóllakni a mekiben is lehet, talán még finom is a kaja. De azért az, hogy Én készítem Neked azt, amit Te szeretsz, úgy ahogy Te szereted, azért egy kicsit több érzéssel van tele.


Nnna, de vissza a jelmezhez.

Denevér.

Anyag nem volt itthon megfelelő, úgyhogy lányos napot csináltunk (Bartos Erika: Annakönyv után szabadon) és megtekintettük a kedvenc méteráru boltunk kínálatát, ahol találtunk is naccerű denevérszürke pólóanyagot (ebből magamnak is vettem) és szép, fényes, szárnynak valót.

A szabásminta józan paraszti ésszel készült: egy most méretes pólót körberajzoltam. Az ujján a varrást áthelyeztem az aljáról a hátsó részhez és ehhez illeszkedve két részre vágtam a póló hátát is. Ebbe a varrásba helyeztem a szárnyat. Ez utóbbit néhány helyen végigcikcakkoztam, hogy merevsége legyen. (Gondoltam rá, hogy szívószálat varrok bele, de nem voltam benne biztos, hogy nem okozna problémákat széken ülésnél. Ovis jelmeznél a biztonság is fontos momentum.)
A szoknya részeit ívesre szabtam, hogy passzoljon a szárnyhoz.
A fülecskéket pedig szivaccsal merevítettem ki, hogy eléggé denevéresek legyenek.



És mivel a leányzó mostanában úgy gondolja, hogy ha nagy lesz "festész és anyuka" lesz, elmaradhatatlan volt, hogy legyen egy kicsinye is. Csüngi.



Nnna, egyedül hozzá találtam a neten szabásmintát.


Nagyon élveztük a készülődés valamennyi mozzanatát. (Nem mondom, hogy nem volt feszültség, amikor mindketten babrálni akarták a varrógépet varrás közben.) És mivel időben elkészültünk, nagyjából két hétig tudott itthon parádézni benne elsőszülöttem boldog, mosolygó szemekkel - naná, hogy megérte.

A mosolygó szemek a fotón nemigen érvényesülnek, de ezt tudjuk be annak, hogy a fotómodell szakmát is tanulni kell.

2012. február 20., hétfő

Válsághelyzetben

Olyan régóta tart már a gazdasági világválság, hogy nem is értem, amikor azt mondják, hogy újra válság van. Miért? 2008 óta volt olyan, hogy nem volt?

Haragszok rá én is rendesen, mert a pénzügyi terveinket rendesen keresztbe húzta az autó törlesztőrészletei miatt, meg időnként lehet izgulni, ha kevesebb a munka, hogy nehogy elbocsátások következzenek és stb... stb... stb...





Először én is felvont szemöldökökkel olvastam olyan véleményeket, hogy a válságnak akár örülhetünk is. Mi??? Hogy??? Minek, miért, mikor???

Aztán, ahogy a kezdeti nagy ijedtség megszokássá változik, lassan rájövök, hogy mire is gondoltak, akik szerint ebben is meg lehet látni a jót.
Mert néhányat már én is meglátok.

A legfontosabb számomra, hogy figyelhetünk itt a nagyvilág híreire, eseményeire - hatással van ránk persze bőven, ha figyeljük, ha nem. De ha ezek a hatások rosszak, megoldást, segítséget csakis a családtól remélhetek. Számomra mindig is a legfontosabb volt a család, de a válság miatt bizonyságot kaptam, hogy ezen a sorrenden nem érdemes, nem szabad változtatni és még nagyobb hangsúlyt kell fektetnem abba, hogy milyen a családi kapcsolatok! Hogy a gyerekeimnek mennyire fontos ezt átadnom.

Aztán ott van még a belső elmélyülés. Évek óta nincs előfizetésünk semmilyen tv-s szolgáltatóhoz. Évek óta nem szánunk időt tv-nézésre. A filmeket ugyan nagyon szeretjük, de dvd-n akkor és azt nézzük meg, amit mi szeretnénk - ráadásul reklámok nélkül. És hogy mostanában mennyire nem hiányzik a sok ijesztgetés, rossz hangulat keltés, ami a médiából árad... Így is nehéz az embernek békésnek, derűsnek lennie, mert bármilyen nagy az elszántság, a mindennapok nehézségeit nem lehet mindig a küszöbön hagyni. A válság azt is megvilágította nekem, hogy mennyire fontos a lelki békémre odafigyelni.

És a költségvetésre! Mármint a sajátunkra, mert az államira sajnos(?) nagy ráhatásom nincs. Eddig is igyekeztem megnézni, hogy mit mire költünk, de azért ennyire sosem voltam tudatos, mint mostanában. Biztosan hozza ezt a két gyerek is - elvégre jó példát szeretnék mutatni nekik. De hát a szükség is nagy úr! :-)
És tulajdonképpen ami a "most spórolunk!" elhatározások elején olyan nehéznek tűnik - a lemondás, az később jó érzést okoz, hogy úrrá tudok lenni saját magamon. Felül tudok bírálni vágyakat, racionalizálva, hogy tényleg mire is van szükség. És egy még későbbi fázisban rájönni, hogy teljesen jól érzem magam anélkül a vágyott, de meg nem szerzett dolog nélkül is. Mindaddig, amíg nem a szeretetről kell lemondanom.

Egyszer egy régi, kedves kolléganőm azt mondta, hogy egyszer úgy fogok járni, mint a kör emilekben szereplő Charlie, akit a végén mindenki utált a fene nagy optimizmusa miatt, mert még akkor is mosolygott az életre, amikor amputálni kellett a lábát.
Hát... néha azt gondolom, talán igaza volt. :-)
Úgyhogy a végére azért még ide tartozik a teljes tisztánlátás végett, hogy a válság miatt családunk még nem éhezett, mindenhol az alkalomhoz illő ruházatban tudtunk megjelenni és itthon a meleget nem csupán a családi összetartozás érzése adja, hanem tető is van fölöttünk és a fűtésszámlát is ki tudjuk fizetni.
Akiknek ezek nincsenek meg, nyilván nehezebben látják a válságban rejlő fejlődési lehetőségeket. Remélem, bízom benne, hogy nekik pedig segíteni tudunk valamilyen formában mi, többiek!

2012. február 9., csütörtök

Farsangi fánk

Hétfőn lesz a farsang az oviban és már az utolsó simításokat (öltéseket) készítem a jelmezen. De egyébként is éppen itt az ideje, hogy farsangi hangulatba kerüljünk, úgyhogy ma farsangi, szalagos fánkot sütöttem.




- 2 dl langyos tejben felfuttatunk
- 4 dkg élesztőt, kevés cukorral. Közben
- 6 dkg olvasztott margarinban elkeverünk
- 5 dkg porcukrot és
- 5 tojás sárgáját. Hozzáadjuk a felfuttatott élesztőt és kb.
- 50 dkg liszttel összegyúrjuk.

Hogy magasak legyenek a fánkok érdemes a tésztát először fakanállal "dagasztani", hogy jó levegős legyen, aztán kézzel cipóvá formázni. Meleg helyen kb. fél órán át keleszteni kell, majd másfél-két ujjnyi vastagságúvá nyújtani és pogácsa szaggatóval kiszaggatni a fánkokat. Közepükbe mélyedést nyomkodni és lisztezett táblán, tálcán letakarva még egy negyed órán át keleszteni.
Közben olajat forrósítunk és belehelyezzük a megkelt fánkokat úgy, hogy a mélyedések felül legyenek és az edényt fedővel le kell fedni. Kb. két perc sütés után megfordítjuk a fánkokat és ekkor már nem tesszük rá a fedőt - így lesz rajtuk a szalag.

Ha kihűlt, a mélyedésekbe baracklekvárt teszünk és szelíd mosollyal az arcunkon nézzük, hogy családunk milyen jóízűen falatozza. :-)

"Itt a farsang, áll a bál,
keringőzik a kanál.
Csárdást jár a habverő,
bokázik a máktörő."

2012. február 7., kedd

"Kérjetek és megadatik!" - Ezért hát jól kérjetek!

Már a múltkori néhány hópihe leesésekor megfogalmazódott bennem a kérdés, az értetlenség - de úgy gondoltam, nem leszek negatív, ítélkező, kritikus.

Azt láttam ugyanis, hogy azt a néhány szánkót, amit a gyér hómennyiség ellenére elvittek gyerekezni, kivétel nélkül mind anyukák húzták. (Nálunk sem volt ez másként. Apának lévén annyi dolga, hogy az egész hétvégét itthon ugyan, de munkával töltötte, én meg egyébként sem maradtam volna ki a fejenkénti 5 hópelyből.)

Ez elgondolkodtatott. Minden apuka ennyire elfoglalt hétvégén is? Ilyenkor sincsenek otthon? Vagy ha otthon vannak, miért nem mennek ők (is) a gyerekekkel? Hol vannak az apukák?
Vagy ez csak az én gyerekkoromban volt szokás, hogy a gyerekeket az apukák szánkóztatták?
Nem tudom. Arra emlékszem, hogy bármikor, ha leesett a hó, apukám már hozta is az előkészített szánkót, bebugyolált plédbe és húzott, szaladt, meg hóembert építettünk és hóvárat és ő tanított meg korcsolyázni és egyáltalán... volt ideje ránk. Pedig sokat dolgozott.




Nnnna, mindegy, addig eljutottam a gondolatokkal, hogy nem ítélkezem - részint hogy nálunk is én húztam a szánt -, csak úgy magamban kértem, hogy csak néhány apukát... csak néhányat lássak majd a télen.
És tegnap láttam. A két gyerek egymás tetején hasalt a szánkón (ezt mennyire imádtam annak idején) apuka meg húzta... az autó úton! Épp az orvostól araszoltunk hazafelé, én ökölbe szorított lábujjakkal, úgy hintázott az autó a sok keréknyomon, mikor szembeötlött a család. És ez jutott rögtön eszembe, hogy nem jól kértem.
Hát miért? Miért ott kell szánkóztatni, ahol baj is történhet? Most annyi hó van, hogy nem kell keresni. Bele sem gondolok, hogy mi történhetett volna, ha egyik gyerek lecsúszik, amikor pont melléjük értünk, hiába a csigatempó.
Áááá, nekem néha semmi sem jó.

2012. február 6., hétfő

Óda a muffinhoz

Őszintén bevallom, hogy annak idején, amikor begyűrűzött hozzánk a NAGY MUFFIN ŐRÜLET, és mindenki muffint sütött minden jeles és hétköznapi eseményre, nekem nem volt szimpatikus a dolog. Számomra nem sütemény, csak egy darab tészta, aminek elkészítéséhez nem kell nagy szaktudás: sima kis kevert massza némi sütőporral megduzzasztva. Az íze is hanyagolható.

Ez a véleményem azóta sem változott. Továbbra sem ez az a "süti", amit vendégvárónak elkészítek.

De kétségkívül vannak pozitívumai, amiket kisgyerekes anyukaként megtapasztaltam és emiatt az utóbbi időben gyakrabban készül nálunk ilyen csemege:

- villámgyorsan elkészíthető,
- még akkor is, ha a már nem túl kicsi gyerek segítségét kérjük az elkészítésnél,
- maradékok széles tárházát tudjuk hasznosítani itt (pl. Télapóról kimaradt csokimikulások, kókuszgolyó készítésekor kimaradt 3 evőkanál kókuszreszelék, stb.)
- sós ízesítéssel (sonka, sajt, hagyma, stb.) egészen jó szendvicshelyettesítő.





A következő adagolással sikerült a legmagasabb, legkönnyebb muffinokat elkészíteni:

- 2 csésze liszt
- fél csésze cukor (ezt elég sokszor mézzel helyettesítem)
- fél csomag sütőpor
- 1 tojás
- negyed csésze olaj
- háromnegyed csésze tej

Ezt elkeverem és bele az ízesítőket: legtöbbször durvára vágott dió és csoki, de kókusszal is szoktam, kakaóval, meg amit találok itthon.
Én nem szeretem rajta a papírkapszlikat. Fölöslegesnek tartom, úgyis le kell szedni és nélküle sem ragad bele a formába. Ez utóbbit ugyanis olajjal ki szoktam kenni és úgy kanalazom bele a masszát. De Virágnál házi készítésű kapszlit is lehet találni.

Száz szónak is egy a vége: a muffin megér egy bejegyzést! :-)

2012. február 5., vasárnap

Hull a hó, hull a hó...

Itt mindig nagyon jó ötleteket látok és ez a hófelhő nagyon megigézett. Kicsit már meg is untam a papír madáretetőt, ami eddig lógott a lámpán és ez a felhőcske nagyon oda kívánkozott.




Mivel vatta nem volt itthon, kárpitos szivacs viszont egy nagy darab, hát ez utóbbiból vágtam három réteget is, ez került a filc belsejébe. A hópelyheket pedig kozmetikai vattából "szabtam". (Az a kis kerek, arctisztító korong.)

Szerencsére kisgyerek is van, aki nagyon örül a szépen forgó felhőnek, szállingózó hónak. Csak arra kell ügyelni, hogy el ne kapja a hópelyheket, mert akkor leszedi őket, és anya műalkotásának befellegzett.

Amint elkészült és felkerült a helyére, el is kezdett odakinn esni a hó.
Ha meguntuk a kinti havazást, csinálok valami napsugaras lámpadíszt is. Hátha megjön a tavasz is majd.

2012. február 4., szombat

Zsebmelegítő


Mindig azt gondoltam, hogy ha fázik a kezem, kesztyű kell - de most látom, hogy mindenki ilyen zsebmelegítőkkel blogol. Nehogy már lemaradjak... :-)
Nnna, meg pont keresztezte egymást az ötlet és anyósom panaszkodása, hogy kesztyűben is mennyire fázik a keze. Úgyhogy döntöttem: szülinapi ajándéknak készül számára egy zsebmelegítő. (Csak el ne felejtse zsebre tenni a kezét.)

A piros filchez adott volt a szív forma. Aztán a csodadobozban találtam fényes gyöngyöcskét, ami pont jónak mutatkozott virágközépnek. És gyöngyház fonallal elég jónak tűntek a szirmok.
Rizzsel megtöltöttem - kipróbáltam - és tényleg nagyon jó meleg. Úgyhogy hasonló ajándékok még fognak készülni. Hátha lesz még hideg december tájékán is. Ez karácsonyi ajándékként tökéletes lesz.


2012. február 3., péntek

Mekk Elek vs. Dr. House

Ahogy az oldalt olvasható, elég sok dolog iránt érdeklődök. Ennek köszönhetően sokféle internetes oldalra ránézek, sokféle blogot olvasgatok - elég sok dologba beleütöm az orromat. És néha nagyon elszomorodom, amikor pl. kézimunkás blogok nézegetése közben olyan gyönyörűségekbe akadok, amiket én az életben nem tudnék megcsinálni. Egész egyszerűen azért, mert nem szánok elég időt az adott kézimunka féleség mesterfogásainak megtanulására. Mert ha szánnék rá, akkor valami más érdekestől venném el az időt.

És engem annyi, de annyi minden érdekel.

Régebben meglehetősen kedveltem ezt a tulajdonságomat. Hogy sok dologban van jártasságom.
Az utóbbi időben viszont egyre jobban zavar, hogy szinte semmit sem tudok tökéletesen megcsinálni. Mindig talál(hat)ok olyanokat, akik sokkal jobban tudják. Ezt a profizmusra vágyásomat talán köszönhetem az anyaságomnak is: a gyerekeimet próbálom arra terelni, hogy el tudjanak mélyedni egy-egy dologban. És így rájöttem, hogy én sokszor nagyon felületesen állok tevékenységekhez. A mennyiségi elv volt eddig a döntő.







Ezen mostanában elég sokat dilemmáztam. Fogadjam el, hogy már-már az "ezermester" Mekk Elek-re hajazok a félresikerült műalkotásaimmal.

A férjem a profi kategóriás.






Nem, nem House a férjem - de szerettem volna valami képet találni és nem jutott jobb eszembe Mekk Elek ellentéteként. :-)

Nem mondom, hogy szűk az érdeklődési köre, de az biztos, hogy ami leginkább érdekli, abban nem nagyon viseli el, ha nem tökéletesen tud valamit. Csak addig viseli el, amíg legrövidebb távon rá nem jön a tökéletes megoldásra és nem javít a hiányosságon.

Ezzel szemben én...

Viszont a hétköznapi életben meg jobban boldogulunk néha az én "sokrétűségemmel".

Aztán tegnap nagyon megnyugodtam, mert rájöttem, hogy én egy háborús szakember vagyok!

Ez azt jelenti, hogy vészhelyzetben szinte mindenre megoldást találok. Ha van két nagyobb szög, én azzal megkötök egy pulcsit, aztán meg tetőt is ácsolok ebből a kettőből. Lehet, hogy a pulcsi kicsit csálén áll, de jól véd a hideg ellen. Lehet, hogy a tető nem a legszebb, de be nem ázik.


Hogy így megnyugtattam magam, hogy mégsem vagyok gyári selejt, tovább érleltem azért az elhatározásomat: megpróbálok mindenre kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni minőség oldalról. Azt a lassulást, amit az édesanyává válásom hozott az életemben (csak pozitív részét éltem meg eddig ennek a lassulásnak) megpróbálom ezen a téren is honosítani.

Első körben a kötéstudományomat fogom górcső alá vetni. A következő munkában nem fogok magamnak engedélyezni "ááá, jó lesz ez így" megoldásokat.
Ezen a fórumon számon is kérem majd ezt magamtól. :-)