Haragszok rá én is rendesen, mert a pénzügyi terveinket rendesen keresztbe húzta az autó törlesztőrészletei miatt, meg időnként lehet izgulni, ha kevesebb a munka, hogy nehogy elbocsátások következzenek és stb... stb... stb...
Először én is felvont szemöldökökkel olvastam olyan véleményeket, hogy a válságnak akár örülhetünk is. Mi??? Hogy??? Minek, miért, mikor???
Aztán, ahogy a kezdeti nagy ijedtség megszokássá változik, lassan rájövök, hogy mire is gondoltak, akik szerint ebben is meg lehet látni a jót.
Mert néhányat már én is meglátok.
A legfontosabb számomra, hogy figyelhetünk itt a nagyvilág híreire, eseményeire - hatással van ránk persze bőven, ha figyeljük, ha nem. De ha ezek a hatások rosszak, megoldást, segítséget csakis a családtól remélhetek. Számomra mindig is a legfontosabb volt a család, de a válság miatt bizonyságot kaptam, hogy ezen a sorrenden nem érdemes, nem szabad változtatni és még nagyobb hangsúlyt kell fektetnem abba, hogy milyen a családi kapcsolatok! Hogy a gyerekeimnek mennyire fontos ezt átadnom.
Aztán ott van még a belső elmélyülés. Évek óta nincs előfizetésünk semmilyen tv-s szolgáltatóhoz. Évek óta nem szánunk időt tv-nézésre. A filmeket ugyan nagyon szeretjük, de dvd-n akkor és azt nézzük meg, amit mi szeretnénk - ráadásul reklámok nélkül. És hogy mostanában mennyire nem hiányzik a sok ijesztgetés, rossz hangulat keltés, ami a médiából árad... Így is nehéz az embernek békésnek, derűsnek lennie, mert bármilyen nagy az elszántság, a mindennapok nehézségeit nem lehet mindig a küszöbön hagyni. A válság azt is megvilágította nekem, hogy mennyire fontos a lelki békémre odafigyelni.
És a költségvetésre! Mármint a sajátunkra, mert az államira sajnos(?) nagy ráhatásom nincs. Eddig is igyekeztem megnézni, hogy mit mire költünk, de azért ennyire sosem voltam tudatos, mint mostanában. Biztosan hozza ezt a két gyerek is - elvégre jó példát szeretnék mutatni nekik. De hát a szükség is nagy úr! :-)
És tulajdonképpen ami a "most spórolunk!" elhatározások elején olyan nehéznek tűnik - a lemondás, az később jó érzést okoz, hogy úrrá tudok lenni saját magamon. Felül tudok bírálni vágyakat, racionalizálva, hogy tényleg mire is van szükség. És egy még későbbi fázisban rájönni, hogy teljesen jól érzem magam anélkül a vágyott, de meg nem szerzett dolog nélkül is. Mindaddig, amíg nem a szeretetről kell lemondanom.
Egyszer egy régi, kedves kolléganőm azt mondta, hogy egyszer úgy fogok járni, mint a kör emilekben szereplő Charlie, akit a végén mindenki utált a fene nagy optimizmusa miatt, mert még akkor is mosolygott az életre, amikor amputálni kellett a lábát.
Hát... néha azt gondolom, talán igaza volt. :-)
Úgyhogy a végére azért még ide tartozik a teljes tisztánlátás végett, hogy a válság miatt családunk még nem éhezett, mindenhol az alkalomhoz illő ruházatban tudtunk megjelenni és itthon a meleget nem csupán a családi összetartozás érzése adja, hanem tető is van fölöttünk és a fűtésszámlát is ki tudjuk fizetni.
Akiknek ezek nincsenek meg, nyilván nehezebben látják a válságban rejlő fejlődési lehetőségeket. Remélem, bízom benne, hogy nekik pedig segíteni tudunk valamilyen formában mi, többiek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése