És az is rendjén van, hogy sokan észre sem veszik, hogy elvetéltek, mert annyira korai szakaszban történik meg, amikor az anyuka még nem is tud a megfogant kis életről - megkésett menstruációnak tudja be a dolgot. Azt hiszem, ők a szerencsésebbek.
Mert aki egyszer már megörült annak a bizonyos két csíknak, annak iszonyatosan nagy veszteség egy elvesztett magzat.
Erről nem beszélünk. Erről ritkán beszélünk. Ezt a legtöbb nő úgy kezeli, mintha megbukott volna valamilyen vizsgán. Nem csupán nagy szomorúság, de olykor még szégyenérzet is társul hozzá, hogy mégsem voltam képes megbirkózni a feladattal. És sajnos sokan vannak, akiknek nem is egyszer van részük ebben a nagy gyászban.
Mielőtt anyává váltam volna, senkit nem ismertem, aki elvetélt volna. Mindenki boldogan hordta ki és szülte meg a babáját.
Aztán ahogy egyre több anyukával beszélek, talán még a fenti százaléknál is nagyobb arányban hallok ilyen történeteket. Persze nem az első, hanem a sokadik beszélgetésnél.
Most itt nem szeretnék az okokról írni. Akinek szembesülnie kell ezzel a veszteséggel, az úgyis utánanéz. De egyébként is mindegy talán, mert aki kicsit is szeretettel várja a babáját, az meg fog tenni mindent, hogy a lehető legtöbb rizikófaktort (akár tudattalanul is) kizárja. Ami miatt mégis írok erről, csupán az ok, hogy a legtöbb szülő életében sajnos ott ez a tragédia.
Felkészülni egy ilyen szomorú eseményre nem hogy nem lehet, de nem is szabad! Hogy lehetne úgy boldogan, kiegyensúlyozottan várni egy Élet fejlődését, megszületését, hogy tele vagyunk aggodalommal? Azt nem szabad!
Aki viszont már veszített el egy magzatot, az pontosan tudja, hogy hasonló gyász ez is, mint amikor bármelyik szerettünket elveszítjük. És ez nem mindig megy egyedül, van, amikor segítséget kell kérni. Például itt.
Ennél a témánál sokkal nagyobb szerepet kéne vállalni a terhesgondozást végző védőnőknek! Nem kell ezekről a dolgokról beszélni azoknak a kismamáknak, akiket nem érint. Viszont akiknek szembesülni kell vele, azoknak jó lenne ha elmondanák, hogy nagyon nincsenek egyedül a fájdalmukkal, hogy sokaknak kell ezzel szembenézni. Talán csoportokat létrehozni, ahol ki lehetne beszélni ezeket a katasztrófákat. Mert mi, Nők, legtöbbször ilyenek vagyunk, hogy már az is segít, ha kibeszélem magamból. De mint fentebb írtam, erről az ember nem beszél mindenhol, mindenkinek. Ez általában nem képezi a munkahelyi dumaparty tárgyát. Főleg, hogy legtöbbször egy még be nem jelentett várandósság szakad meg nagyon korán.
Az első magzatunkat 10 hetes korában mi is elveszítettük.
Akkora pofon volt az élettől, hogy akkor azt hittem, fel sem tudok állni. Nagyobb fájdalmam még soha nem volt. Azóta született két gyermekünk, de én még sokszor most is keresem az okát, hogy vajon miért kellett így történnie. Elfogadom már, de még mindig vágyom rá, hogy egyszer választ kapjak a kérdéseimre.
Mert Őt is pont úgy szerettem volna, mint ahogy az utána következőket szeretem. És ezért időnként mégiscsak előjön bennem a miért.
Bizony így van! Én is vetéltem a gyerekek között és ha nem ment volna el az a baba,akkor ma 3 gyerekes anyuka lehetnék,ahogy szerettem volna mindig is. Isten tudja a miértre a választ,csak ezzel tudom magam megnyugtatni valamennyire még ilyen sok-sok év után is.
VálaszTörlés