Szülők Szerdája - Magunkról

Sokáig nem értettem az idősebb nők siralmait, hogy "lánykoromban így-úgy" vagy hogy "megasszonyosodott", stb. Ma már értem. :-) Azt hiszem, minden nőben él a remény, hogy azon kivételek közé fog tartozni, akik megőrzik lányos alkatukat akárhány gyermek szülése után is. Hm. Kíváncsi lennék egy statisztikára, hogy ez mennyinek sikerül. Mert persze vannak a szerencsésebb genetikájúak, akik két héttel a szülés után már egy deka felesleget sem hordoznak magukon - de a nagy többség azért erősen küzd a kilókkal, a megváltozott testével. Talán azzal, hogy marad rajtunk némi úszógumi, még meg is lehet barátkozni... de hogy az egész testalkatunk változni fog, erre nemigen lehet felkészülni. Elkezdődik ez persze a várandósság tényével: nagyon rövid idő alatt terebélyesedünk meg tisztességesen. Aztán frusztráló lehet, hogy amilyen hirtelen véget ér ez a folyamat és immár a karunkban tartjuk az eddig bennünk rugdalózó csöppséget, a testünk nem képes ezt ilyen gyorsan felfogni: derült égből villámcsapásként érhet, hogy tényleg a kismama ruhák a legjobb viseletek szülés után is. Ezzel nem könnyű megbarátkozni. Néhányan örülhetnek a változásnak, hogy az eddig pici mellekből most formásak lettek - de akinek már "lánykorában" is bőven mérte a természet, az most nem biztos, hogy örül a dinnyényi méreteknek. És akkor még ott vannak a terhességi csíkok, foltok és minden egyéb testi változás. Amik ellen mondjuk olykor lehet tenni, de van, ami maradandó. És sajnos ott van a média a szemünk előtt: a tv-ből, újságokból dől a sok friss anyuka, akik a hathetes vizsgálatra már feszülős toppban, tűsarkakon tipegnek a frissen festett frizurájukkal. Erre mi: örülünk, ha hajmosásra van idő és a felülések helyett is jobb esetben csak szétfolyunk a fotelben. Persze a férjünk, ha a rendes fajtából való, akkor mondogatja, hogy így is szeret, és így is szépek vagyunk - ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez kevés (bocs, Fiúk!), merthogy ha magunknak nem tetszünk, megette a fene az egészet! Ha jó tanácsot lehet adni, az talán a türelem lenne. Idő kell, hogy a testünk visszaálljon, idő kell, hogy elfogadjuk azt, ami nem tudott visszaállni. Lehet persze feszegetni a határokat és tenni magunkért, de azért ésszel. Nézzünk körbe a családban: ha egyetlen cingár nő rokonunk sincs, kicsi az esélye, hogy mi azzá váljunk. Különféle jó tanácsokat meríthetünk a megváltoztatható dolgok tekintetében Kriston Andrea könyveiből. Ő az, aki az intim tornával foglalkozik - ez sem haszontalan, de sok más testi-lelki, női problémával kapcsolatban helyre rakhatjuk magunkat a könyveivel. Másik ilyen segítség lehet még, (amit minden lányos anyukának receptre írnék,) Hoppál Bori Kebelbarátnők c. könyve. Ha időtök engedi, olvassátok el. Merthogy nekünk nőknek, legtöbbször bajunk van a mellünkkel: ha kicsi azért, ha nagy azért - és akkora változásokon sosem megy át, mint a várandósság/szoptatás alatt. Aztán: igyekezni kell női társaságba járni! Persze ez nem könnyű kisgyerek(ek) mellett, de próbálkozni kell. Hogy észre tudjuk venni, milyen sokfélék vagyunk és így talán magunkat is könnyebb legyen elfogadni. Mert ez nagyon fontos! Magunk miatt elsősorban, de a társunk miatt is és a gyerekeink miatt is!