Városi ősz

Persze, nem vitás, egy őszi erdővel nincs ami felvegye a versenyt! De nagyon nem szeretem, amikor annyira negatívan vélekednek a városi környezetről, hogy ott bizony aszfalton kívül nincs más. Esetleg a szmog. Vagy a hajléktalanok. Meg a szemét.

Hát... van ezekből is bőven - több, mint amit az ember szeme szívesen fogad. De azért meg lehet látni a szépet is.

Röpke délutáni sétánk alkalmával ütköztünk ezekbe a csodákba. Imádom az őszt!

Mammka kérésére

jöjjön egy közeli fotó a madáretetőről:

Az idő kicsit már kikezdte a fa részeket, de a funkcióját még rendesen betölti. Oldalt a kis "kukucskálót" egy kiszuperált műanyag vonalzóval oldotta meg Édesapám, így inkább csak a madaraknak van egy kicsit világosabb odabenn - látni nem nagyon lehet őket. Csak ahogy beröpülnek, kiröppenek, kicsit megállnak a nyílásnál.
Az alsó fiókot ki lehet húzni, és oda betankolni az eleséget. És jönnek is szorgosan. :-)

Ó, ha cinke volnék...

mindenképpen ellátogatnék az erkélyünkre! :-) Kicsit tatarozásra szorul már ugyan az etető, de nagyon ízes benne a dióbél!

Korán van talán még őket etetni, de amikor meghallottam az első madárkát csevegni az erkélyen, rohantunk a gyerekekkel megcsodálni. Majd miután elröppent, feltöltöttem az etetőt, hátha lesz még kedve visszajönni. És jönnek. Ketten. Minden nap.
Már a gyerekek is megtanulták, hogy ilyenkor mozdulatlanná dermedünk, nehogy elijesszük. :-)


Amikor felhúzom magam és agyvérzést akarok kapni, mert bokáig áll a szemét a lakótelepen, alig van fűcsomó kutyagumi nélkül, amikor a felújítási sittet a villanyoszlop tövébe rakják, ahol egy hétig van lehetősége az utca népének szétforgatni, szélnek ereszteni, néha nem látom az alagút végét.
Aztán jönnek ezek a kis madárkák, vagy a mókus a parkban és akkor végre úgy érzem, nincs mindennek vége...

Szülők Szerdája - A nagy veszteség

Azt hiszem, teljesen rendjén van az, hogy a tervezéskor fogalmunk sincs arról, hogy a fogamzások 65-70%-a vetéléssel végződik. Ennyire rossz statisztikai mutatónál nagy merészség lenne belevágni is egyáltalán.

És az is rendjén van, hogy sokan észre sem veszik, hogy elvetéltek, mert annyira korai szakaszban történik meg, amikor az anyuka még nem is tud a megfogant kis életről - megkésett menstruációnak tudja be a dolgot. Azt hiszem, ők a szerencsésebbek.

Mert aki egyszer már megörült annak a bizonyos két csíknak, annak iszonyatosan nagy veszteség egy elvesztett magzat.

Erről nem beszélünk. Erről ritkán beszélünk. Ezt a legtöbb nő úgy kezeli, mintha megbukott volna valamilyen vizsgán. Nem csupán nagy szomorúság, de olykor még szégyenérzet is társul hozzá, hogy mégsem voltam képes megbirkózni a feladattal. És sajnos sokan vannak, akiknek nem is egyszer van részük ebben a nagy gyászban.

Mielőtt anyává váltam volna, senkit nem ismertem, aki elvetélt volna. Mindenki boldogan hordta ki és szülte meg a babáját.
Aztán ahogy egyre több anyukával beszélek, talán még a fenti százaléknál is nagyobb arányban hallok ilyen történeteket. Persze nem az első, hanem a sokadik beszélgetésnél.

Most itt nem szeretnék az okokról  írni. Akinek szembesülnie kell ezzel a veszteséggel, az úgyis utánanéz. De egyébként is mindegy talán, mert aki kicsit is szeretettel várja a babáját, az meg fog tenni mindent, hogy a lehető legtöbb rizikófaktort (akár tudattalanul is) kizárja. Ami miatt mégis írok erről, csupán az ok, hogy a legtöbb szülő életében sajnos ott ez a tragédia.

Felkészülni egy ilyen szomorú eseményre nem hogy nem lehet, de nem is szabad! Hogy lehetne úgy boldogan, kiegyensúlyozottan várni egy Élet fejlődését, megszületését, hogy tele vagyunk aggodalommal? Azt nem szabad!

Aki viszont már veszített el egy magzatot, az pontosan tudja, hogy hasonló gyász ez is, mint amikor bármelyik szerettünket elveszítjük. És ez nem mindig megy egyedül, van, amikor segítséget kell kérni. Például itt.

Ennél a témánál sokkal nagyobb szerepet kéne vállalni a terhesgondozást végző védőnőknek! Nem kell ezekről a dolgokról beszélni azoknak a kismamáknak, akiket nem érint. Viszont akiknek szembesülni kell vele, azoknak jó lenne ha elmondanák, hogy nagyon nincsenek egyedül a fájdalmukkal, hogy sokaknak kell ezzel szembenézni. Talán csoportokat létrehozni, ahol ki lehetne beszélni ezeket a katasztrófákat. Mert mi, Nők, legtöbbször ilyenek vagyunk, hogy már az is segít, ha kibeszélem magamból. De mint fentebb írtam, erről az ember nem beszél mindenhol, mindenkinek. Ez általában nem képezi  a munkahelyi dumaparty tárgyát. Főleg, hogy legtöbbször egy még be nem jelentett várandósság szakad meg nagyon korán.

Az első magzatunkat 10 hetes korában mi is elveszítettük.


Akkora pofon volt az élettől, hogy akkor azt hittem, fel sem tudok állni. Nagyobb fájdalmam még soha nem volt. Azóta született két gyermekünk, de én még sokszor most is keresem az okát, hogy vajon miért kellett így történnie. Elfogadom már, de még mindig vágyom rá, hogy egyszer választ kapjak a kérdéseimre.
Mert Őt is pont úgy szerettem volna, mint ahogy az utána következőket szeretem. És ezért időnként mégiscsak előjön bennem a miért.

Sapka II.

Elkészültek a virágok is - így a lányka sapka is.

Megint aludt a háznál lévő összes 18 éven aluli, úgyhogy modellt most Maci Laci állt (ült).
Beleszerettem ezekbe a fonalakba. A kék-barna is és ez a rózsás is annyira szép.

Kipp-Kopp

... és felesége készültek el ma a délelőtti gesztenyegyűjtés eredményeként.

Vagy nagyon régen készítettem már gesztenyefigurát, vagy az idei termés sikerült túl keményre, de alig boldogultam a szurkálással.
Úgyhogy ki kell találnom valami könnyítő technológiát, mert holnap még négy gyereket is le kell gyártanunk.

Szülők Szerdája - Minek nevezzelek?

A legjobb persze az lenne, ha a két csík megpillantásakor mindenki azt érezné, hogy áldott állapotba került.
De sajnos ez nincs mindig így.

Az viszont biztos, hogy egyazon állapot leírására talán ez esetben használjuk a legtöbb kifejezést: terhesség, másállapot, várandósság, viselősség, áldott állapot - és még biztosan van jó néhány.

Aki tervezte, nagyon várja az új kis életet, szerintem hittől függetlenül az áldott állapot jelzőt tudja magán a kezdetekkor. Hiszen végre bekövetkezett a Csoda, megfakadt egy új élet, készülődőben egy új sors. Neki táptalajt, óvó védelmet, gondoskodást biztosítani az egyik legnagyobb jó, amit csak kaphatunk az élettől. És persze igen nagy felelősség is - de erről a múlt héten már írtam.

Sokan vannak azon szerencsések, akik minden gond nélkül viselik a 9 hónapot, bár én még egyiküktől sem hallottam azt, hogy "áldott állapotban vagyok". Azt gondolom, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy nem divat most érzelmesnek lenni. Valahogy pont olyan természetességgel illik viselkedni a nagy csoda kezdetén, mint amilyen természetes, hogy szülés után minden anyuka visszanyeri versenysúlyát, energiáját. Örül persze mindenki a titkot elmondó leendő anyukával, de sajnos olyan ritkán van őszinte, nagy öröm. Én ezt nem értem! Legszívesebben körbeölelgetnék mindenkit, aki épp akkor számol be nagy boldogságáról.
(Sajnálom nagyon, hogy az illem ez esetben is csorbát szenved legtöbbször és most nem trendi előre engedni a sorban a kismamákat, nem divat átadni nekik a helyet, helyette olykor divat lehülyézni, amiért gyereket szül erre a világra.)

Nagyon bízom benne, hogy a fenti, szerencsés anyukák, akiket elkerül a hányinger, mindennemű rosszullét, lábdagadás, stb. titkon azért úgy gondolnak magukra, hogy áldott állapotban vannak. Mert tényleg az egyik legszebb periódus egy nő életében. Érezni azt az őserőt a testedben, hogy "elbír" egy másik életet is, beleolvadni a változásokba, ahogy minden új nappal haladunk előre immár ketten - és érezni a mocorgásokat, ez szerintem leírhatatlan! Hogy van Valaki a testemben, aki egy Másik és akivel egyben vagyok, mégis ketten... ez felfoghatatlanul gyönyörű. Áldás!

Mégis legtöbbször azt halljuk, hogy terhes vagyok, teherbe estem. Annyira ez sem áll távol az igazságtól, mert hiszen a harmadik trimeszterben már eléggé érződik, hogy súlyos egyéniség fejlődik odabenn. És mivel az orvostudomány is ezt kényszeríti a nőkre, hát nem csoda, ha mi magunk is leginkább ilyen formában használjuk az Állapotot. Még akkor is, ha édes teher. De senki nem hallott még áldott állapotosok felkészítéséről, várandósok tornájáról, viselős cukorbajról. Helyette terhesgondozás van, terhestorna, terhességi cukorbetegség, stb. Érzésektől függetlenül. A dokinál terhes a mosolygós, gond nélküli kismama és a hányós, derékfájós is.

A viselős egy nagyon szép szó, de leginkább régimódisága miatt szinte csak az irodalomban használatos. Pedig mennyire jól visszaadja ez is a képet: a nagy pocakú édesanyát, amint büszkén viseli domborulatait. Nem eldugni akarja, mert jajj most pár kilóval több, mint szokott és egyébként is egész más formát, olykor formátlanságot ölt. Igaz, közszemlére sem teszi csípőnadrággal és haspólóval szép kerek hasát. Hanem büszkén viseli, figyelmet, védelmet követelve, mert most nem ugyanolyan, mint egyébként.

Én leginkább a várandóssággal vagyok barátságban, az érzem a legőszintébbnek, a legkifejezőbbnek. Mert bármilyen erősek is vagyunk hitben, lélekben, amikor az ember teste mindenhogy érzi magát, csak jól nem, elfáradnak az idegek is és nagyon nehéz 9 hónapig folyamatosan érezni az áldást. Tudatában lehet lenni, de időnként az ember lánya kimerül. :-)

Nyilván (mivel nem vagyok szülésnő) most vagyok életemnek azon szakaszában, amikor a legtöbb kismamával, kisgyerekes anyukával találkozom. Kérem szépen, nekem az összes babát váró ismerősöm nagyon jól érzi magát a várandósság alatt, maximum egy kis lábdagadásról számolnak be a vége felé.
Ez a tény néha elgondolkoztat, hogy vajon nem vagyok én túlérzékeny?
Én ugyanis ha be lehetne váltani a terhesség 40 hetét 40 szülésre, gondolkodás nélkül megtenném! (Bár a baba mozgásai elmondhatatlanul jók... hát lehet, hogy mégsem cserélném, de gondolkodnék rajta.) Szerencsére probléma mentes kismama voltam mindkét csemetével, orvosilag nem volt semmi bajom. De egyébként! Szinte a legelejétől hányingerem volt, de úgy folyamatosan reggeltől estig. Aztán ehhez csatlakozott az ólmos fáradtság. Majd amikor az első mozgásokat megéreztem, nagyjából elmúltak a hányingerek és volt két szabadnapom. Mert rögtön utána gyomorégés lett a társam egészen a szülésig - nyilván ahogy nőtt a hasam, úgy nőtt a gyomorégés is. Az első szülés előtt hajnalban azért még hánytam egyet, nehogy elfelejtődjön. Amikor pedig már egy gyermekes anyuka voltam, és így sokkal kevesebb pihenőidőm volt, annyira fáradtnak éreztem magam folyamatosan, olyan nehéznek a hasamat, hogy végig azon imádkoztam nagyondenagyon, hogy ne szüljek meg túl korán.

Őszinte leszek: bármennyire is szerettem volna, nem tudtam folyamatosan érezni az áldott állapotot.
Még akkor sem, ha nem értek váratlanul a rosszullétek, mert anyukám jó előre felkészített, hogy neki milyen időszak volt a 9 hónap velem is és az öcsémmel is, így én is hasonlóra készülhetek.

Hálás vagyok nagyon a Férjemnek, amiért olyan türelmes társam volt mindkét 9 kilenc hónapom alatt (is)!
Elviselte a nyavalygásaimat, amit tudott segített, megpróbálta ő is könnyes szemmel pakolgatni a frissen vasalt kelengyét és megtanulta egyedül megbeszélni a számára érdekes dolgokat, merthogy bennem akkor ezekre vevőt nem talált. Engem ugyanis semmi más nem érdekelt, csakis a kisbabánk. Igyekeztem odafigyelni, hogy másoknak ne Róla meséljek állandóan, de teljesen őszintén mondom, hogy semmi más nem érdekelt, csakis ami a várandóssággal, a szüléssel, a gyerekneveléssel kapcsolatos.

Remélem, hogy nagyon sokan Áldott állapotban érzik magukat, hogy csak nagyon kevesen viselik teherként várandósságukat, és mindenki nagy szeretettel várja, fogadja az új kis Életet!

Te mit gondolsz?