2013. február 1., péntek

Szülők Szerdája (pénteken) - Gyermekágy II.

Egyébként ilyen teljesen: szerdára tervezel valamit és pénteken talán meg is valósul. Igen-igen, az édesanya létre gondolok. Ha valaki jó szervező volt világ életében, gyorsan tegyen le ilyen irányú vágyairól! Merthogy az a kis 3,5 kg-s csomag, akit hazaviszünk a szülészetről, fenekestől felfordítja az életünket. Ami persze nem baj! hisz erre vágytunk!
Emiatt is bontottam két részre ezt a gyermekágyas témát. A kórházban még az ember valahogy jobban elfogadja, hogy semmi sem úgy van, mint otthon - elvégre nem is otthon van. (Bocsánat, hogy legtöbbször a kórházi szülésről írok, de azért sokkal nagyobb arányban történik itt egy születés, mint otthon). De a hazatérés után mindenki várna egy nagy megnyugvást, egy kis pihenést. A megnyugvás meg is adatik, ideig-óráig és a szerencsésebbek pihenni is tudnak. De az első gyermek születése után azért meglepő dolog ráébredni, hogy semmi sem ugyanaz, mint volt. Hogy a nehézségeket nem csak az adja, hogy szinte folyamatosan szoptatni kell, hogy éjszakázni kell, hogy nem tudjuk miért sír, hogy meg kéne barátkozni a megváltozott testünkkel. Hanem arról, hogy kaptunk egy új kis Főnököt, aki ettől kezdve elkezdi beosztani az időnket. Hiába van tervezés, hogy szoptatás után várok picit, amíg kakil, tisztába teszem, elalszik és én meg csinálok valami házimunkát, merthogy üde vagyok, friss és nincs szükségem pihenésre. A kicsi nem akar kakilni, vagy éppen bealszik a szopiba, hogy utána 20 perc múlva ordítva ébredjen, vagy esetleg csak úgy hajlandó elaludni, hogy ringatni kell - amiből képtelenség letenni az ágyikójába, mert a legapróbb mozdulatra, ami kilóg a ringatás üteméből, felébred és hihetetlen aktívvá (hangossá) válik. Napok telnek el, mire az új édesanya és édesapa rájönnek, hogy itt bizony masszívan a trónörökös irányít! :-) Hogy hiába minden törekvés, nem tudunk tervek mentén haladni. Ha addig nem sikerült, drága gyermekünk megtanítja nekünk az élj a pillanatnak érzést! Ezt eleinte nehéz elfogadni, feldolgozni, megszokni. És leginkább azokat az anyukákat "sújtja" ez a felismerés, akik szigorúan rendszabályozott munkahelyről estek be a szülőszobára. Akinek egyik nap még a terveket kellett végrehajtani, célokat kellett elérni - másnap pedig a kakis pelenkákat kell számolgatni, hogy vajon rendben van-e. Lehet, hogy sokan más véleményen vannak, de én azt gondolom, hogy a dolgozó női lét és az édesanyaság nehezen összeegyeztethető. Nem lehetetlen -nyilván, de áldozatokat kell hozni itt is, ott is. Régen a nők nem dolgoztak (munkahelyen), mégis tudták, hogy kell egy kis idő, amíg mindenki belerázódik a szerepébe. Tudták és jobban elfogadták, hogy az a hat hét nem csupán a testi regenerálódáshoz szükséges, a lelkünknek is kell ennyi idő, hogy kisimuljon. A babának is idő kell, amíg megszokja a kinti világot, amíg össze tud hangolódni az édesanyjával, akit immár kívülről szemlél. Hogy vannak mások is rajta kívül. Hogy jeleznie kell, ha éhes, szomjas, mert immár nem kap meg mindent azonnal. Jeleznie kell, ha nem tetszik valami, vagy egyszerűen csak magányosnak érzi magát, mert igen, ebben a kinti világban ez az érzés is megjelenik! Hogy az a másik én, az anyukám, az nem körülöttem van és átölel, hanem valahol távolabb tőlem. Akár a szoba másik sarkában. Hát sírni kell, hogy tudja, nem jó most ez így, szorítson magához. Vagy ha ő nem tud, apa is jó, de hadd simuljak valakihez. Idő kell az anyukának is, hogy lecsituljanak az érzelmei. Hogy megszokja, ezentúl mindig lesz valaki az életében, akiről gondoskodni kell. Hogy megtanulja a szoptatást. Hogy megtanulja felismerni a sírásokat. Hogy úgy ahogy, megpróbálja elfogadni az anyatestét, mert azért a legtöbbünknek nem sikerült megtartani lányos alkatunkat (már ha volt előtte) és a reklámokkal ellentétben nem igaz, hogy a jó anyuka két héttel a szülés után már fitt és nett és fitnesz! És idő kell az apukának is, hogy ráébredjen a nagy csodára! Hogy felnőjön családfői szerepéhez, mert huzamosabb ideig várhatóan ő lesz a családfenntartó. Ha eddig nem is, de ezek után vitathatatlanul megkapta az ősi szerepet: óvja, védje védtelen kis családját. Ráadásul úgy, hogy a szeretett nő figyelmét (és testét) szinte teljes egészében birtokolja az a kis lény, akit most ő is talán a legjobban szeret. Meg persze idő kell a nagy családnak is, a nagyszülőknek, testvéreknek, hogy rájöjjenek: itt most egy új család született. Új szerepekkel, új szokásokkal, új érzelmekkel. Meg kell tanulniuk felismerni, hogy mikor van szükségük segítségre, és mikor maradnának inkább egyedül. Meg kell tanulniuk elfogadni, hogy a világ sokat változott - most új gyereknevelési szokások vannak divatban és hiába volt sikeres az övék, az új család másként próbálja a kisbabát etetni, altatni, szeretni. Én nagyon fontosnak tartom ezt a hat hetet. Figyelem a körülöttem lévő anyukákat már jó ideje és azt látom, hogy kivétel nélkül mindenkinél észre lehet venni egy kis változást a hatodik hét környékén. Hogy egy kicsit lazább lesz, kicsit nyitottabb, kicsit felszabadultabb. Hogy a nagyon rutinosaknak is jó egy pár hétig otthon elcsendesülni, egymásra hangolódni. Azt gondolom, ezt mindenkinek tiszteletben kéne tartani és az első néhány hétben nem zavarni látogatásokkal az új családot. Lesz még idő rá! Kivételt képeznek ez alól természetesen a nagyszülők, akik menjenek és lássák el főtt étellel a családot, hogy ezzel is mentesítsék kicsit őket a házimunka alól. És vegyék észre a halom vasalni valót és tegyenek ellene. Ugyanakkor vegyék észre azt is, ha ez a nagy segíteni akarás terhes az "újaknak" és ne sértődjenek meg miatta. Szóval a nagyszülőknek sem könnyű. :-) A szoptatás, az alvás kérdése egy-egy újabb bejegyzés lesz, így erről most nem akarok írni. Van viszont néhány jó tanács, hogy kicsit könnyebben menjen az összehangolódás: - Mindenki tud jó tanácsokat! Mindenről! A szoptatásról, az altatásról, a hisztiről, a hozzátáplálásról. Mindenről. Ezek a tanácsok néha teljesen ellentmondanak egymásnak. Ha nem akarunk belehülyülni, akkor félig el kell engedni őket a fülünk mellett, kicsit megszűrve hallgatni csak és nagyon figyelni a saját érzéseinkre, mert azok fognak jó irányba vezetni! Lehet, hogy a szomszédéknak az jött be, hogy egy ágyban aludtak a gyerekkel, de ha mi nem tudunk így aludni egy percet sem, mert félünk, hogy ráfekszünk a kicsire, akkor egyértelmű, hogy nem ez a mi utunk. - Talán az egyetlen tanács, amivel senki nem téved: hagyni kell időt a pihenésre! Csak akkor tudunk adni magunkból, ha fel tudunk töltődni. Akár alvással, akár valami aktív kikapcsolódással. Tényleg igaz, hogy a mosatlan megvár. A vasalni való is. Nehéz lentebb adni az igényeinkből, de meg kell próbálni. Ha nehezen megy, fejben kell tartani, hogy pár év múlva mire fogunk szép emlékekkel visszagondolni: arra-e, hogy de jó volt a mindig tiszta lakásban síró gyerek, akire nem volt időnk, vagy arra, hogy milyen jó volt nézegetni, hogy mennyit nőtt már és milyen ügyes és egyébként meg tiszta nagyapja és közben kit érdekel, hogy szalad a lakás. - Ha meg akarjuk könnyíteni a babának az alkalmazkodást, nem árt csöndesebbre venni az életet. Ha addig nagy zenehallgatók voltunk, most talán egy kicsit halkabban. Igaz, hogy a gyerek velünk fog élni és azt kell megszoknia, amiben mi vagyunk - de azért nem árt időt hagyni neki erre. A pocakban azért nem hallgatta full hangerővel a Metallicát. - Az illatokkal is ez a helyzet. Neki a legjobb illat mi vagyunk! Nem a tusfürdő és a parfüm - hanem a bőrünk illata. (Sosem gondoltam, hogy Gáspár Győzike ilyen bölcs lenne, de tényleg évekkel ezelőtt megénekelte, hogy szeretem a bőröd illatát :-)))) ). Csak segítjük a ránk hangolódásra, ha néhány napig kerüljük ezeket a mesterséges illatokat. Miért lenne baj, ha tejszagban úszik az egész lakás? Olyan hamar elmúlik ez a néhány hét, aztán megint lehet légfrissítőzni, meg parfümözni. De furcsa mód, életünk végéig szeretünk beleszagolni egy kisbaba tejszagú nyakába. Sokat lehet olvasni a gyermekágyi depresszióról. Ezt komolyan kell venni! Itt is olvashattok erről bővebben. A családnak is figyelni kell az édesanyára, hogy sikerül-e szépen belesimulnia az anyaság örömeibe, és ha gond van, ha valakinek több az aggodalom, mint a boldogság, akkor szakemberhez kell fordulni! És ami még nagyon fontos: készüljön nagyon sok fotó, videó erről az időszakról (is), mert a sok teendő , az egybefolyó napok miatt olyan gyorsan elrepül ez a nehéz(nek gondolt) idő is, hogy jó lesz majd a kedves emlékeket visszanézni!

1 megjegyzés:

  1. Jaj nagyon szuper volt ez a bejegyzés, nagyon-nagyon egyetértek, a kezdeti baromi nehéz időszak után következik a még nehezebb, de az ember addigra szépen hozzászokik a ritmushoz és a hirtelen pálfordulásokhoz. Rugalmasnak kell lenni az már nagyon igaz és tényleg mindenki tök másként csinálja én ezért is fogadtam meg, hogy soha nem fogok senkit kéretlen tanácsokkal ellátni. Én sem takarítottam volt hogy hetekig csak éppenhogy, néha apa csapta össze, főzni max 30 perces kajákat tudok most is, de nem bánom, mert látni az elégedett gyerekem kerek vigyori pofiját könyvlapozgatás vagy kockaépítés közben többet ér bármilyen patyolatnál. Szóval köszi a bejegyzést, sok mindenben megerősített :)

    VálaszTörlés