Sajnos vissza kellett mennünk a klinikára, mert újra jelentkezett a Fiúcskánál a láb probléma. Nem folyamatosan, csak időként - és így még rosszabb dolgoknak nézhettünk elébe.
Volt vérvétel, ultrahang, ideggyógyász, eeg. Szerencsére semmi elváltozást, rendellenességet nem találtak. Igaz, az okot sem. De mivel a Fiúcskának esze ágában sincs más ijesztő tünetet produkálni, pont olyan virgonc és eleven, mint szokott lenni, talán nem is kéne nagyon megijednünk.
Mindenesetre most néhány nap alatt (számomra mindenképpen) sok beteg, fogyatékos, sérült gyereket láttam. És a családjukat, hozzátartozóikat.
Úgyhogy az én imám ma ezekért a családokért szól. Mert sérült gyereket nevelni, úgy gondolom, egy iszonyú nagy erőpróba. Az idegek és a türelem végsőkig való feszítése, az aggódás természetes napi velejáróvá válása, a környezet lesajnálásának, elkerülésének megélése és még sok más nehézség, amibe a hétköznapokon bele sem gondolunk. Amire azt mondjuk, hogy talán jobb is, ha nem gondolunk bele, mert így könnyebb. De Ők minden nap ebben élnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése