Amikor a lehetetlen végére érek

Nekem néha a legnehezebb a gyereknevelésben a tervezhetetlenség. Hogy hiába a szép és jól beállt napirendünk - amiket eltervezek, azokat vagy véghezviszem, vagy nem és ez nem csupán rajtam múlik, mint régebben, nemanyuka koromban, hanem holdfázison, frontokon, fogzáson, miegyéb. Magyarán a nyűgösség. Mert ha senki nem nyűgös (én sem) akkor haladunk szépen sorjában. De ha valami nem stimmel, akkor aztán nincs menekvés: elmaradás és el nem jutás és be nem fejezés.

Éppen ezért a holnapi családi szülinapi partyra mindenkinek azt mondtam, hogy jöjjön, amikor kedve van. Mert mit tudom én, hogy ma mennyit tudok megcsinálni, mennyi marad holnapra és azokkal is mikorra végzek. Úgyhogy teljes nyugalommal láttam magam előtt, ahogy én még a majonézt kavarom, miközben a vendégek már az ajtóban toporognak.

Ezzel szemben most este már csak azért nem töltöttem meg a torta lapjait, mert úgy nem férne a hűtőbe. Töltött karaj, csirkemell, göngyölt sonka, fasírt és a francia sali már hűsöl. És ma kétszer voltunk a játszin, eljutottunk a piacra is, és én délután még a Gombolydában ki is kapcsolódtam. Óóóó, mennyire szeretem az ilyen napokat! Köszönöm!

Reggel már csak összerakom a hidegtálat, megtöltöm a tortát és felöltöm legszebb mosolyom. :-)
Aztán a buli végén vagy elmosogatok, vagy nem, de inkább mégis el kéne, mert vasárnap max. egy levest vagyok hajlandó főzni és azután már semmit nem csinálok, az hóttutibiztos!


Jjjja, de holnap még ugyebár bármi jöhet...