Új kenyér ünnepe

És még mi minden mást is ünneplünk augusztus 20-án.

Mi családilag anyukám születésnapját is tűzijátékkal zárjuk e napon. :-)

Azok számára, aki az ország távoli pontjain élnek, és televíziós közvetítéssel sem tudtak betekintést nyerni a Debreceni Virágkarneválra, küldök néhány képet a virágkocsikról:

Mindenkinek szép ünneplést kívánok mára!

Anyukám, Isten éltessen sokáig egészségben, szeretetben!

Szappanok

Eszter egy különleges nő. Falura költözött, kecskéket tart - a kecsketejből és még jónéhány természetes összetevőből csodás szappanokat készít. Van egy blogja is. És webáruháza. 

Én szeretek a netről vásárolni, mert nagyon időspóroló dolog - de nem szeretem a magas szállítási költséget. Leginkább akkor éri meg, ha sokat vásárol az ember, akkor relatíve, egy termékre leosztva nem drága annyira a szállítás.

De szappanból nemigen szoktunk betárazni. Sokan így lehettek vele és Eszternek megcsappantak a rendelései, már-már félő volt, hogy el kell adni őket. De ezen olvashattok nála.

És arról is, hogy vidéki átvevő helyekkel próbálja kiküszöbölni a vevőnkénti szállítási költséget.

Úgy gondoltam, segítek neki így én leszek a Debreceni Logisztikai Központ. :-)

Kedves debreceniek, nézzetek be (újra) Eszterhez és ha megtetszik valami, ne hezitáljatok. A postaköltséget megúszhatjátok, ha a személyes átvételt választjátok! 

Én nagyon szorítok neki, hogy ne fulladjon be ez a jó kis vállalkozás, ne szakadjon meg valami, ami jó!

Lakodalom lesz...

... hát nem a mi utcánkba, de szeptemberre meghívást kaptunk egy esküvőre.
Ahová szép ruha kell.

A minap, a horgoló tanfolyamom utolsó órája előtt volt 20 percem, hogy beugorjak néhány üzletbe, hátha látok valami szépet, ami jó lenne az esküvőre. Mivel nem szeretek soppingolni, meg egyébként is gyorsan tudok vásárolni, e röpke idő alatt asszem négy üzletet is feltérképeztem. Azon túl, hogy egyikbe sem kell visszamennem ruhát próbálni, netalán vásárolni, a következőket tapasztaltam:

- Két választásom van: vagy olyan ruhát veszek, amit némi méretigazítás után akár a nagymamám is simán viselhet, nem fogják megszólni, hogy túl fiatalos. Vagy pedig egész egyszerűen úgy fogok kinézni, mint egy útszéli, laza erkölcsű nőszemély. Olyan ruhát, ami nem vénasszonyos, de nincs kinn belőle a fél fenekem és/vagy a fél mellem, nem találtam.

- Tizenezer forintokért olyan ringy-rongy minőségű holmik lógnak a vállfákon, hogy egyszerűen nem értem, hogy ki veszi meg. Minimum 110% műszál, igénytelen szabásminta, a varrás sem mondható profinak. Rondák. Árukhoz viszonyítva mindenképpen.

- Lehet, hogy messziről lehetett látni a perpillanat nem komoly vásárlási szándékaimat, de csupán egy helyen kérdezték, hogy segíthetnek-e. A többi helyen vígan beszélgettek tovább.

Megállapítottam, hogy kénytelen leszek valahogy időt találni a több varrásra, mert ilyen rongyokért, amiket láttam, nem vagyok hajlandó pénzt adni. Mondjuk esküvői hacukát még nem vállalok, de a hétköznapi ruhatáramat így kell összeraknom. Erre neki is fogtam, hogy belekezdek az összevarrásába egy már korábban kiszabott nadrágnak. Annyira belejöttem, hogy készen is lett. Elégedett voltam, mert - a magam kis hobbivarrónői képességeimhez mérten - minőségi darab lett. Egészen addig, míg fel nem vettem. Ekkor ugyanis kiderült, hogy a szabásminta el lehetett méretezve, a nadrág ugyanis nagyon bő rám. Még övvel is hordhatatlan. Úgyhogy most reménykedem, talán anyukámnak jó lesz és nem kell sutba vágni - alakítgatni.

De hogy az esküvőre honnan lesz nekem szép ruhám, pláne olcsón, még nem tudom! :-(

Egy korszak lezárult

Nem tudom, miért lettem nagy rajongója a férfi vízilabda válogatottnak. Azért-e, mert zsinórban 3 olimpiai aranyat szereztek? Vagy azért, mert az edzőt, Kemény Dénest szenzációs vezetőnek tartom? Nem tudom.

Nagyon-nagyon szurkoltam nekik tegnap és el sem tudtam képzelni, hogy nem ők nyerik a meccset? Hogy egy háromszoros olimpiai bajnok csapat nem jut be az első négybe??? Ezt senki nem gondolhatta komolyan. Még akkor sem, ha nem volt jó az elmúlt négy évük.

Végtelenül sajnáltam őket! Látni azokat a csalódott, szomorú arcukat, míg az olaszok örömmámorban úsztak.

Jajj, Fiúk! Remélem és kívánom, hogy méltósággal tudjátok majd viselni ezt az óriási vereséget, veszteséget! Hogy a következő meccsen, amelyre ki kell állni, úgy tudjatok odamenni, ahogy egy vérbeli sportolónak kell: mindenre elszántan és nem úgy, mint akinek már minden mindegy.
De nagyon nehéz lesz! Szurkolni is, játszani is.
És majd az a sok kérdés, amikor hazajöttök, hogy miért így és nem úgy és ki a hibás, a felelős, kit kell kínpadra ültetni, kinek kell elvinnie a balhét.

Bízom benne, hogy talán majd az is eszébe jut valakinek, hogy hol keresse a mankót, amire kapaszkodva innen is fel kell tudni állni, és ne úgy járjunk, mint a focival, hogy még mindig abból akarunk megélni, hogy valamikor volt egy aranycsapatunk.

Én nagyon remélem, hogy lesz még vízilabda aranyunk!

Szófogadatlanság

Hjjja, kérem, ezzel már mindenki találkozott. Akinek van gyereke - azért. Akinek nincs, az meg biztosan látott már gyereket, aki szófogadatlan volt.

Amíg nekem nem volt gyerekem, úgy gondoltam, hogy ezen a dolgon sokat segít a következetesség.

De most nem tudom, mit gondoljak. :-(

A Leányzó annyira szófogadatlan sokszor, hogy már-már teljesen tanácstalan vagyok a kezelését illetően. Igyekszünk következetesek lenni vele - legalábbis mi úgy gondoljuk, hogy azok vagyunk -, de néha azt érzem, hogy mit sem ér. Az biztos, hogy kőkemény, makacs természetet örökölt mindkettőnktől. És van benne egy nagy adag csakazértis. Ami talán korán van még 4 évesen, de olyan sok más dologban is megelőzi a kortársait.

Szüleim örökzöld véleménye a kérdést illetően: az a baj, hogy még sosem kapott egy "rendes" verést.
Hát... nagyon bízom benne, hogy enélkül is megoldjuk majd a problémát. Végtére is okos, intelligens felnőttek vagyunk, csak megtaláljuk a megfelelő viselkedési módot egy négy évessel...

Az öcsém és én sem voltunk elverve soha "rendesen", mégis nagyon szófogadóak voltunk. (Állítólag. Mondjuk az öcsémre emlékszem, hogy tényleg az volt - de arra is, hogy én meg sokszor nagyon nem.)
Úgyhogy talán tényleg nem a verés a célravezető.

De hogy mi, azt most nem tudnám megmondani. Amikor a legalapvetőbb, biztonsági utasításokra is fittyet hány, miszerint álljmegvárjmeggyerevissza, teljesen felforr az agyvizem. Egyébként is nehéz most velük, hogy ketten háromfelé szaladnak - pláne ha még a nagyobbat sem tudom biztonságban, mert nem tartja be a megbeszélteket.

Ha netalántán valaki, akinek a gyerekének benőtt a feje lágya, talán már szülősorba is került, tuti tippeket tud megosztani, kérem mindenképpen hagyjon egy bejegyzést és ne engedjen itt őrlődni egy kétségbeesett édesanyát, aki embert szeretne faragni a gyerekéből - de leginkább szavakkal és simogatással, nem pedig tenyérrel leütve az nemkívánatos részeket. Köszönöm!

Tűsarkú és kölesgolyó

Néha álmélkodva nézem a játszótér homokjában az apró, de mély lyukakat, amit a tűsarkú hagy maga után. És nem értem, hogy mit tudnak mások, amit én nem, vagyis mi kell ahhoz, hogy tűsarkúban lehessen gyereket sétáltatni.

Nem mintha különösebben vágynék a lábamat ilyen kényelmetlenségeknek kitenni (komolyan, hogy lehet ilyen cipőben egyáltalán megállni????), de úgy általában sem tudok normális, női külsőt ölteni a gyerkőcök mellett. Mivel rendesen futni-kúszni-mászni kell utánuk, a miniszoknya (de akár úgy általában a szoknya) kizárva. A Kicsit még elég sűrűn karra kell vennem, minek köszönhetően a koszos kis cipőtalpát a csípőmhöz törölgeti. Maszatos kis kezét, száját a vállamhoz. Most a kánikulában a naptejjel kent bőröm kicsi izzadás után remek tapadófelületet ad a homoknak - ezáltal a nyakam is úgy néz ki néha, mintha nem lennék túl nagy barátságban a zuhannyal.
A Nagy olykor a krétás kezével támaszkodik a vállamra, de egyébként is szokása, hogy a fejemen támaszkodik, miközben cipőt igazítunk.

Hát... mit mondjak, mire hazaérünk, én (is) úgy nézek ki, mint egy kismalac. Amivel komoly gondom nincs, merthogy gyereket nevelek, szerintem belefér.

De akkor is ott a kérdés: Hogy csinálják ezt tűsarkúban, miniszoknyában, tupírozott hajjal?

Hullámvasút

Nehéz napokat élek meg mostanában.
Nagyon fáradtnak, kimerültnek, zavarodottnak érzem magam. Tudom, a több alvás, a kikapcsolódás segítene - de mindkettőre kevés jut. Szépen azért majd kikecmergek ebből a völgyből. Az viszont nagyon zavar, hogy ilyenkor nem tudok tisztán látni dolgokat.

Nagyon sok fejtörést okoz az egyik barátnőm. Talán kezdeném a kérdést azzal, hogy azok vagyunk-e egyáltalán. Annyira felidegesít az utóbbi időben minden egyes találkozásunkkor, hogy úgy érzem, nem is önmagam vagyok olyankor. Haragszom is rá, igen.

Aztán felmentem, hogy nyilván én vagyok most kicsit túlérzékeny meg sértődős - ő eddig is ilyen volt, mégis évek óta tart a kapcsolatunk.

Azután csak nem hagy nyugodni az érzés és rájövök, hogy tulajdonképpen mindig én kerestem, ő csak lereagálta a megkereséseimet.

Később úgy gondolom, hogy ez nem baj, mert hát nem vagyunk egyformák és őt (is) úgy kell szeretnem, ahogy van.

Aztán amikor a Gyerekemet szólítgatja folyamatosan olyankor, amikor nem is viselkedik rosszul nagyon erősen oda kell figyelnem, hogy udvarias maradjak és ne rontsak el egy másokkal közös programot.

Majd azon gondolkodom, hogy mennyire vagyok én elfogult a Gyerekemmel. Lehet, hogy mások számára kibírhatatlan a természete?

Kicsit később rájövök, hogy az önzőség mértéke igen erősen azonos mértékű benne és a Gyermekemben - talán ezért frusztrálja annyira?

Aztán megint azt gondolom, hogy csak én vagyok érzékeny és nincs itt semmi különös, csak nekem kéne most türelmesnek lennem magammal és kivárni, amíg letisztulnak a fejemben a gondolatok, szívemben az érzések és addig nem lépni, nem szólni - megvárni a bölcsesség beköltözését.

Istenem, csak add meg a csöndben maradás tudományát!

Mert amúgy nagyon utálom, amikor ilyen bizonytalan vagyok!