Anyák napi ünnepség

Végül is nem tudom, hogy én most szeretem az ünnepeket vagy nem.

Annyira szeretek készülődni. Annyira várom a pillanatokat, eseményeket. Annyira fontosnak találom megállni, elhalkulni, odafigyelni, átélni... újra és újra.

Csak ne lennék ennyire érzelgős, hogy szirmát vesztett virág is pityergésre késztet. Annyi sok (szerintem) szép és jó gondolat maradt már bennem amiatt, hogy a kellő időben nemhogy megszólalni nem tudok a torkomban lévő gombóctól, de az összes energiám arra megy el, hogy benn tartsam a nagy zokogást, ami felszínre akar törni.

Tudtam én, hogy nemcsak szép, de nehéz is lesz az első anyák napi ünnepség az oviban...
Csak hálás tudok lenni, hogy az óvónénik elkezdték az ünnepséget, mert még két perc és én már nem bírom tovább a könnyeimmel.

Nagyon szép műsorral készültek, annyi vers, mondóka, ének volt, hogy nem is tudom, hogy tudtak néhány hónap alatt ennyit átadni a kiscsoportosoknak!, akiknek még a beszokás küzdelmein is át kellett esni.
Jólesik a megkönnyebbülés, hogy jó óvónéniket sikerült választanunk, akik kiváló pedagógusok.

Arról meg, hogy mennyire hihetetlen, hogy ott állt előttem egy majd' négyéves nagylány, aki tegnap még ott szuszogott mellettem a kórházi ágyon, mert éppen csak világra jött... mit mondhatnék? Tényleg nincs olyan, hogy idő, hiszen ez a tegnap mégsem tegnap volt, mennyi minden történt ez idő alatt.

Nem tudom, mit tartogat még számomra az élet. De eddig mindenképpen a legnagyobb áldás az én életemben, hogy feleség és anya lehetek. Köszönöm!