Bármennyire pozitív beállítottságú és optimista vagyok is, néha annyira be tud teríteni a mélabú, a fáradtság, az idegbaj, hogy alig látok ki belőle. Pedig amit látok, az leginkább szép és jó és így a fenti negatívságok mellé még szégyellem is magam, hogy hát mifene kéne még nekem?! Ilyenkor aztán hagyom, hogy kicsit sajnálkozhassak önmagam kicsinysége felett. Máig sem jöttem még rá, hogy ez mire jó...
Talán arra, hogy amikor kezdek magamhoz térni és előjönni sötét oldalamból akkor megint és újra és újból rájöjjek, hogy milyen szép is ez a világ! Hogy naponta hálás tudjak lenni, amiért boldogítani tudnak apróságok. Hogy végre megértsem és ne csak mormoljam a sort: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma". Hogy egyre ritkábban felejtsem, mennyire jó szeretve lenni.
Holnap új nap: új kalandok, új lehetőségek. És a hit, hogy talán tudok adni valakinek az erőmből. Valakinek, aki holnap még az árral sodródik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése