Szülők Szerdája - A Szülés

Elérkeztünk végre ehhez a nagyon várt, nagyon félt eseményhez!
Nincs olyan nő, akit ne érintene érzékenyen ez a téma, és azt hiszem, a férfiakat sem hagyja gondolatok nélkül.
Nem véletlenül. Nagyobb csoda, mint jelen lenni egy élet földi kezdetén - talán nincs is. Ezzel azt hiszem, mindenki egyetért. Még nem találkoztam olyannal, aki egy szülésről/születésről elfogulatlanul, csillogó szemek nélkül tudott volna beszélni. Ha szép volt, azért, ha túl nehezen élték meg, akkor azért.

Azt hiszem, egy Nő hozzáállását saját női mivoltához, alapvetően meghatározza, hogy milyen szülésélménye(i) volt(ak). Aki úgymond könnyen, jó érzésekkel, szép emlékekkel szült, az úgy tűnik, jobban megéli nőiességét. S akinek nem volt túl pozitív élmény, az mintha kicsit vívódna saját magával. Vagy talán fordítva igaz, hogy aki megbékélt magával, az "könnyebben" szül? Megérne egy vitatémát.

Az viszont biztos, hogy aki már túl van egy szülésen, annak nagyon nagy erőt, magabiztosságot ad. Hogy igen, megcsináltam! Tudtam teremteni, világra hozni! Kibírtam a nagy fájdalmakat, eljutottam saját tűrőképességem határához és át is léptem azon. Amitől sokan még csak nagyon félnek, azon az ajtón én már átléptem.

Ezeket a gondolatokat tapasztalom szinte minden nőnél, aki már szült.
Természetes úton.
Mert akiknek valami miatt császármetszésre volt szükségük, azoknál meg sokszor épp az ellenkezőjét. Mintha valamiféle hibaként élnék meg, hogy nem voltak képesek szülni, császározni kellett. Akiknél ezt előre lehetett tudni, mert rosszul feküdt a baba, vagy az édesanyának voltak olyan problémái, amik eleve kizárták a hüvelyi szülést, kicsit talán könnyebb, mert felkészültek, elfogadják, hogy mindkettőjük egészsége érdekében jobb így.
De akiknél menet közben ágazik el az út a császár felé, azoknak legtöbbször sok idő kell a feldolgozáshoz. Még akkor is, ha a testi fájdalmakat látszólag könnyebben viselik, mint néhányan a hüvelyi szülés nehézségeit.

Ezzel szakemberek sokat foglalkoznak és azt hiszem kell is. Talán épp a fentiek miatt, hogy mint Nő, önbizalma legyen. Ne kudarcként éljen meg egy csodás dolgot.

Sokan meg maguk kérik az orvost, hogy ne hagyja őket "szenvedni", csináljon császármetszést. Ez is érdekes kérdés, hogy ők vajon miért félnek annyira a fájdalomtól?

Egy biztos, ennek megélése, feldogozozása leginkább az anya dolga. Neki kell elszenvednie egyik-másik mód testi velejáróit, lelki dolgait. Mondják, hogy a természetes úton született babák kitartóbbak, mert már megtanulták a küzdést... Hát nem tudom. Talán van ebben valami. De én látok példákat az ellenkezőjére is. Ebben még nem nagyon vettem észre összefüggést. Pl. nálunk mindkét gyermek természetes úton született, ilyen értelemben mégis teljesen más a jellemük. A Leányzó nem az a kimondott küzdő típus, a Fiúcska pedig amit a fejébe vesz, azt tuti véghezviszi.

Az apukáknál sem nagyon látok más hozzáállást a társukhoz, gyermekükhöz attól függően, hogy milyen szülés volt. Erről azt gondolom, hogy az apukáknak egyszerűen azért jó ott lenni a szülésnél, mert egy hatalmas csoda. Szerintem semmilyen kapcsolat nem ettől lesz jobb, vagy rosszabb. Láttam már olyanokat, akiknél apuka szemében nagyot nőtt a felesége, amiért ekkora küzdelmet ügyesen viselt. És olyat is, akik nem sokkal később elváltak. De mindegyikőjük azt mondta, hogy egyik legnagyobb élmény az életében a gyermeke születése.

Mire valaki szülni indul, vagy mert itt a napja, vagy mert fájásai vannak, vagy mert elfolyt a magzatvíz, már sok dologgal tisztában van: tudja, milyen fázisai vannak a szülésnek, adnak majd beöntést (ha ilyen szülészetet választott), esetleg csinálnak gátmetszést, stb.
Arról viszont keveset gondolkozunk előtte, nem is nagyon mondják el, hogy egy szülésnél két ember születik - még akkor is, ha nem ikrekről van szó. Merthogy születik (legalább) egy újszülött - és egy anyuka is! Egy életre szóló szerepet kapunk meg ott és akkor! Erről ritkán esik szó. Talán csak annyiban, hogy van a gyermekágy, amikor az anyukának lehetőség szerint sokat kéne pihenni, meg a szoptatással kapcsolatban is van néhány jó tanács, de mintha ezzel véget is érne. Mintha hat hét és a szoptatási idő letelte után ugyanazok lennénk, akik előtt voltunk. Pedig hát nagyon nem! Legtöbben testileg is nagyon változnak, de lelkileg mindenképpen. Erre is készülni kéne, erről is beszélni kéne előtte és talán kevesebb depressziós anyuka lenne. Nem lenne annyira váratlan és talán ijesztő érzés az a hihetetlen nagy felelősség. Nem lenne annyira értetlen dolog saját magunk hatalmas változása.

Számomra a legfontosabb dolog a szüléssel kapcsolatban, hogy nagy segítséget tudjak majd nyújtani ebben a Lányomnak. Hogy sokat tudjunk majd beszélni róla. Hogy egy várt dolog legyen majd számára ne egy rémálomnak tetsző dolog. Hogy a lehető legjobban bele tudjon majd merülni. Hogy a legmélyebben át tudja élni ezt a gyönyörű feladatot.

Neked mi a hozzáfűzni valód?